1. rész - Az új hely

Milyen furcsa itt lenni, Amerikában. Igaz néha jártam itt, mikor anyával eljöttünk a nagybátyámhoz, James-hez.
Sajnos azóta történtek dolgok, események, amik eléggé beárnyékolták az életemet. Mindkét szülőmet elvesztettem, már csak James bácsi maradt nekem. Anya négy éve egy autóbalesetben halt meg, igaz akkor én is majdnem odavesztem, de túléltem. Bár néha nem igazán értem miért!
Apám pár hónapja lett öngyilkos, mert nem bírta elviselni anyám hiányát. Eleinte csak ivott, aztán ez szinte mindennapos lett, majd részegen egy vonat elé vetette magát.
Dél-Koreában laktunk, Anjangban. Anyám bár amerikai volt mégis ott ment férjhez apámhoz. Elmondásuk szerint szerelem volt első látásra. Bár én az ilyesmiben nem hiszek, de ha ők mondják...
Apám Park Minho volt, egy híres filmrendező. Sok sikeres filmet rendezett Koreában, voltak régi eseményeket feldolgozóak és voltak új, modernkori filmek is, sorozatok.
Szóval ha lehet mondani, majdnem minden sorozatot és filmet, amit vetítettek a világban, azt mindet láttam. Jó néhánynak még a forgatásán is ott voltam. Csak, hogy mondjak párat, A korona hercege, Királyi ház titkai, Love in time és még sorolhatnám.
Na de mindegy is, eléggé eltértem a tárgytól!
Szóval most, hogy már nincsenek szüleim nem maradhattam tovább Koreában. Ott nincs senkim, nem tudnék kire számítani. Apám családját sosem ismertem. Valamiért nem tartotta velük a kapcsolatot, így azt sem tudom, hogy vannak-e testvérei vagy valami. Egyedül anyám családfáját ismerem. De neki is csak egy bátyja van. Vele mindig is tartottuk a kapcsolatot, sokszor beszéltünk neten, telefonon és volt mikor eljöttünk hozzá, ide New York-ba.
Sajnos engem is rettentően megviselt a szüleim halála, így egy ideig a pszichiátrián voltam. Miután sikerült feldolgoznom a gyászt, akkor hívták fel Jamest, hogy ott lakhatok-e nála, vigyázna-e rám. Persze ő azonnal, kérdés nélkül igent mondott. Ezért is ülök itt a reptéri váróban és rá várok az egyik kísérő nővérrel. Muszáj volt eljönnie velem, hogy tényleg James-hez megyek-e, ő jön-e értem stb. De amint megbizonyosodott, hogy minden az elmondások szerint folyik, már repült is vissza Szöulba, mivel ott kezeltek engem. Nem maradhattam Anjang-ban.
Mesélnem kéne most magamról mi? Hm... Mit is mondhatnék? Hát... Nem igazán vagyok az a hű de magas lány, a 165 centimmel. Majdnem derékig érő fekete hajam van és fura mód, kék szemem. Biztos ezt anyámtól örököltem. Nem nagyon nézek ki koreainak, mármint nincs az az úgymond mandula szemem, átlagos kerek szemem van, mint anyáé. Biztos az ő génjei erősebbek voltak. Persze azért látni rajtam, hogy félig koreai vagyok. Hosszú làbaim vannak és vékony vagyok, mint egy nádszál. Pedig annyit eszem, mint egy ló. De semmi. A maga kis 54 kilójával megvan állapodva a testem. De nem is baj, legalább a sok jóféle ruhák rámjönnek. Jó ez béna vicc volt.
De már annyira eluntam magam, hogy ilyen buta viccekkel szórakozom. Hol van már James? Inkább felhívom. Kicsöng.
- Halló? - szólt bele egy elég csak kifulladt hang.
- Szia James bácsi! Hol vagy? Már itt várlak mióta a reptéren!
- Uh basszus! - hallottam, hogy a fejére csap.
- Tényleg a reptér! Basszus! Az ma van? Na haragudj! Totál kiment a fejemből, olyan káosz van itt, hogy azt el sem hinnéd. Megpróbálok elszabadulni, max olyan fél óra 45 perc.
- Oké, de siess! - letettük.
Igen ez James, állandóan dolgozik. De miért? Hisz igazából nem is kéne. Jah róla még nem meséltem? Ő egy étterem tulajdonos egyben mesterszakács is. Nagyon híres és menő az étterme, asszem már megkapta a harmadik michelin csillagot is. Egyszer még volt nála a sztárséf, Gordon Ramsay is, ott forgattak. Azóta mégjobban megy neki.
Ahogy ígérte, ide is ért röpke 30 perc alatt, csupán 2 óra csúszással. Amint meglátott szélesre tárta a karjait és én odarohantam, hogy megöleljem.
- James bácsi! - ugrottam a nyakába - Annyira jó újra látni!
- Nahát Lori, hogy te hogy megnőttél! Úr isten! - tett le - Mikor utoljára láttalak még csak egy kis taknyos voltál, most meg - mutatott végig rajtam - kész felnőtt vagy.
- Oh James... - kicsit elpirultam - Hát már mindjárt 20 éves leszek. Rég volt már mikor személyesen találkoztunk.
- Bizony rég. Na de induljunk, mert nekem vissza kell mennem az étterembe.
- Okés, hozom a csomagokat.
Elmentem a bőröndökért meg megbeszéltem a nővérrel, hogy mikor fogok jelentkezni és, hogy hova, melyik címre küldjék a lapokat. Mert minden hónapban ki kell töltenem egy ilyen személyiség és pszichológiai tesztet, hogy mennyire vagyok normális. Röviden.
Miután mindent megbeszéltünk indultunk is az új otthonom felé. Kicsit izgultam milyen lesz. Mármint nem a ház, azt tudom milyen. Hanem úgy az egész! A hely, az emberek és főleg az új suli. Pont utolsó évre fogok egy új, idegen iskolába bekerülni. Egy jól összeszokott osztályba, ahol mindenki ismer mindenkit, én meg csak úgy belecsöppenek ebbe az egészbe. Egy idegen leszek!
Amint ezeken rágódtam meg is érkeztünk az új otthonomba.
Kiszedtük a csomagokat, majd bevittük a házba. James megmutatta a szobámat.
- Na remélem tetszik? Csináltam rajta egy festést és beszereztem némi kiegészítőket. Csak nem tettem fel, gondoltam majd elrendezed te magad. Ott találod őket a dobozokban. - mutatott a sarokban lévő halomra.
- Rendben köszi. De amúgy tetszik így is.
- Örülök! De viszont ha nem haragszol, visszasietek a munkába, mert a fejetetejére áll minden.
- Persze menj csak.
- Este találkozunk! Addig rendezkedj be!
- Oké. Szia!
- Szia! - kiáltott már a lépcső aljáról.
Egy pillanatra leültem az ágyra és mélyen beleszagoltam a levegőbe. Még enyhén ugyan, de érezni lehetett a festék kellemetlen, de egyben édes illatát. A falak halvány rózsaszínűek voltak, a mennyezet pedig kék, mintha csak az eget akarná szimbolizálni. Odamentem a szekrényhez és elpakoltam a ruháim. És szép sorban minden bőrönd kiürült.
De hamar végeztem, még csak 3 óra volt. Gondoltam megnézem mik vannak azokban a dobozokban. Odamentem és kinyitottam őket. Hát elég jó dolgok voltak benne. Egyikben tapéták, falmatricák. A másikban szalagok, díszes függönyök, a harmadikban pedig öntapadós pillangók, szivecskék és virágok amik a sötétben világítanak. Milyen aranyos!
Emlékszik, hogy nem szeretem a teljes sötétséget. Nem az, hogy félek a sötétben, mert nem, csak olyan... fura frusztráló érzés a vaksötétben lenni. Főleg mióta nincsenek a szüleim, azóta mégjobban nem bírom a sötétséget. Így azokat vettem ki először.
A pillangókat és a virágokat úgy rendeztem el, mintha éppen rászállnának a virágokra. a szivecskéket meg az ágyam fölé tettem ki. Volt egy falmatrica, ami nagyon tetszett, azt az ajtó melletti falra tettem ki. Fekete-piros színű volt, ami az univerzumot szimbolizálta.
Mire James haza ért kész is lettem mindennel. Nem vagyok egy nagy művész, de szerintem nem lett rossz. Legalább is nekem tetszett ez az összeállítás. Végül is nekem kell, hogy tetszen, hiszen az én szobám.
- Hahó! Megjöttem! - kiabált, amint belépett az ajtón.
- Szia! Örülök. - mentem le.
- Na, hogy telt a napod? - ült le a konyhában.
- Egész jól. Kipakoltam és kicsit kidíszítettem a szobámat. Persze ha nem baj?
- Dehogy is! Hiszen azért voltak ott. Na mutasd! - húzott magával.
Megállt a küszöbnél és körbe nézett. Először meg sem szólalt. Gondoltam nem tetszik neki.
- Lori! Ez valami fantasztikus lett!
- Tényleg? - meglepődtem.
- Persze! Nagyon szuper lett! Ügyes vagy! - simogatta meg a fejem - Na gyere! Vacsizzunk valamit!
Kirángatott a konyhába. Igaz neki ez nem volt nehéz a maga 185 centijével és 80 kilójával. De ez nem háj, nem. Hanem izom. Ugyan is, szeret edzeni. Meg is látszik rajta. Izmos, kidolgozott test, jól tartja magát pedig már lassan 40 éves. De simán egy tizest letagadhatna. Tuti mindennapra jut neki más-más nő. De igaza van, élveznie kell az életet.
Megvacsoráztunk, majd fürdés után mentem aludni. Másnap ismét elment dolgozni és én egyedül maradtam.
Ez csak pár napig ment, mert nem sokára szeptember és kezdődik a suli. Ahogy telnek a napok én úgy izgulok egyre jobban. Vajon milyen lesz? Milyenek lesznek az osztálytársaim? Utoljára általánosba jártam iskolába. Onnantól magántanuló voltam. Mindig jöttek hozzám a tanárok és így tanultam. Szinte el is felejtettem már, hogy milyen közösségbe járni.
De mondjuk az előny, hogy nincs akcentusom. Nem tudom miért, de nincs. Kiskorom óta tanulok angolul is, így ez olyan nekem mintha az anyanyelvem lenne. Mindkettőt ugyanúgy beszélem. Mondhatni, nekem két anyanyelvem van. De remélem ezért nem fognak piszkálni!
Az utolsó napon, ami vasárnap volt, elmentünk vásárolni James-el. Persze nem akartam, mivel nem szerettem volna ha rám költi a pénzét. De rámripakodott, hogy azért nagybácsi, hogy vegyen nekem mindent. Meg legalább lesz kire költenie a fizetését, nem csak elteszi vagy elherdálja.
Így belementem.
Bolyongtunk már egy ideje a rengeteg szatyrokkal, mert szerinte sok új ruha kell az új iskolába. Bár én nem így gondoltam, én elvagyok a régi ruháimmal. Mindennapra egy és kész. Van víz és mosószer. De hiába téptem a számat, mint aki meg se hallja. Hát jólvan akkor.
Beültünk egy cukrászdába ahol elbeszélgettünk.
Közben kapott egy telefonhívást, miszerint egy illető hamarosan odajön. Kb 10-15 percet vártunk, mikor megjelent egy magas, szőkés-barna hajú, kék szemű kb a 30 év körüli férfi. - Áh Adam! De jó, hogy eljöttél! - felállt majd boldogan üdvözölték egymást.
- Szia James! Jó újra összefutni! Mostanában nem volt sok időm, úgy kb semmire. - nevetett.
- Ő itt az unokahugom Lorelei! - mutatott rám.
- Üdvözöllek Lorelei! - nyújtotta a kezét.
- Csak Lori! Üdv! - kezet fogtunk, majd leült hozzánk.
- Akkor ő lenne az akiről meséltél? - kérdezte James-től.
- Igen. Ő fog nálam lakni. Legalább nem leszek olyan magányos! - nevetett, bár hangjában hallottam némi csalódottságot.
- Azt hittem mikor megláttalak titeket, hogy ő a barátnőd. Le is akartalak cseszni, hogy hol a fenébe találsz ilyen gyönyörű nőket! - hogy én gyönyörű (?), eléggé zavarba jöttem ettől.
- Ugyan haver! Ilyen csinos kis teremtést még ha akarnék se tudnék találni magamnak! - nevettek, úgy beszéltek rólam, mintha ott se lennék.
- Na de James! - szóltam rá, hátha kapcsolnak, hogy én is jelen vagyok.
- Most mi van? Nem ismerhetem el, hogy milyen szép a hugicám?
- Ugyan már! Nem vagyok én szép! - már teljesen vörös voltam, éreztem ahogy ég az arcom.
- Hagyd már James! Nem látod, hogy mennyire zavarba hoztuk?
- Tényleg? Zavarban vagy Lori? - nézett rám, hát nem nyilvánvaló(?)
- Én? Áhh dehogy is! - legyintettem.
- Bocsika. Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni!
- Semmi baj. Ne törődj vele! Amúgy honnan ismeritek egymást? - próbáltam más témát felhozni.
- Óh mi már egész régóta ismerjük egymást. - vette át a szót - Volt egy nagyon nehéz időszakom, akkor sokat segített nekem a te bácsikád. Azóta barátok vagyunk.
- Óh ez milyen kis aranyos dolog. Mi volt a problémád ha nem baj, hogy megkérdezem?
- Hát legyen annyi elég, hogy egy lány volt a dologban. De ez hosszú sztori.
- Oké. Bocs, hogy megkérdeztem.
- Na jó, elég a lelkizésből mára! - szólalt fel - Indulnunk kell haza! - szedte össze a cuccokat.
- Oh, menjetek csak. Nekem is van még dologom, majd még beszélünk haver! - összecsaptak, tiszta ovi - Hölgyem, örültem, hogy megismertelek! - megpuszilta a kézfejem, ettől mégjobban zavarba jöttem.
- Én is örültem. Szia! - köszöntem már az ajtóból.
Aztán siettünk haza. Ott mindent elpakoltam aztán segítettem neki a vacsorában. Igaz nem vagyok sztárséf, de főzni azt azért tudok. Megvacsoráztunk, aztán elvonultam a szobámba. Az emeleten volt a szobám, jobbra az utolsó ajtó. Jóval messzebb volt a fürdő, mellette a mosdó, majd a folyosó végén James szobája. Nagy volt a ház, szinte ellehetett benne tévedni. Plusz mellette a nagy kert végében ott volt egy kisebb, afféle vendégház. Látni, hogy jól megy a dolga. De nem sajnálom tőle, megérdemli, sokat dolgozott ő ezért.
Az ablakban volt kialakítva egy kis olvasó sarok, oda telepedtem le. Nem voltam álmos. Izgultam a másnap miatt! Aggódtam, hogy fog elsülni az első nap! Vajon jól fogadnak vagy rögtön rámszáll mindenki? Néztem a reflektorként ragyogó csillagokat, mikor elsuhant egy hullócsillag a távolban. Lehunytam a szemem és azt kívántam, hogy holnap minden rendben legyen.
Ekkor kopogtattak az ajtómon.
- Bújj be! - kinyílt az ajtó és James bejött.
- Sejtettem, hogy nem tudsz aludni. Izgulsz a holnapi nap miatt ugye? Új hely új emberek stb?
- Igen! - sóhajtottam - Csak nem szeretném, ha mindenki egy céltáblát látna bennem, amit egésznap támadhatnak!
- Lori figyelj! Ha te nem hagyod, hogy bántsanak, hidd el nem fognak! Csak is rajtad áll! De ne aggódj én itt vagyok, számíthatsz rám! - ölelt át oldalról.
- Kössz James! Remélem minden rendben lesz!
- Nem lesz semmi gond! Ne aggódj! Csak az a lényeg, hogy ne hagyd magad senkinek és állj ki magadért! Ha ez meglesz, akkor tuti a siker!
- Igyekszem. De nem vagyok az a „vagány lány" féle.
- Tudom. De azért önbizalmad az legyen! Soha ne mutasd azt, hogy veled bármit megtehetnek!
- Persze, igyekezni fogok! Köszi! Klassz nagybácsi vagy! - öleltem át.
- Hm.. Bácsi... Milyen lesúlytó ez! - mondta tettetett sértődöttséggel.
- Nyugi, nem vagy öreg és nem is nézel ki annak!
- Óhm....milyen kis cuki hugicám van! - borzolta össze a hajam, hm milyen rendes.
- Köszi így tuti jó lesz a hajam. - próbáltam visszaállítani a rendes állapotába - De most már aludnék!
- Nyíltan lerázol? Áú, ez fáj! - kapott a szívéhez, milyen színpadias.
- Nem rázlak le, felőlem aludhatsz itt is! Nagy a föld!
- Inkább kihagyom. Ott az ágyam. Jóéjt hugi!
- Jóéjt! - köszöntem el.
Lefeküdtem, bár az agyam még mindig járt. A másnapon, a körülményeken, néha még a múlton. Sőt eszembe jutott a mai találkozó Adam-el is. Milyen furcsa de egyben rendesnek tűnő férfi. Legalább is eddig az volt. Bár, csak néhány szót beszéltünk.
A sötét szobát a falra kitett pillangók és társaik világították meg. Kellemes, pont megfelelő fény árasztotta be a szobát. Az ablakot megvilágította az utcai lámpa fénye, ami visszatükröződött a falra. Ahogy a szél fújdogált, ingatta a fák ágait és egy csodás árnyjáték játszódott le a szobám falán. Ahogy ezt néztem kiürült az agyam és sikerült elaludnom.