Az óra kellemetlen hangjára ébredtem, melynek csörgése bezengte az egész szobámat. Hétfő reggel... Pfúj! De utálom! Ráadásul még csak most kezdődött nem olyan rég az év, még kegyetlen másfél évet kell lehúznom a suliban, mielőtt mehetnék egyetemre. Remélem gyorsan eltelik!
- Hailey, Michaela kész a reggeli!
Anyám korai édes hangja hamar felráz álmaimból, hát muszáj felkelnem. Nagyot nyújtózkodva és ásítva állok fel pihe-puha ágyamról és nyuszis mamuszomba bújva csoszogok ki a fürdőbe. Majdnem felsikoltottam mikor belenéztem a tükörbe, annyira ijesztő volt aki visszanézett rám. A madárijesztő hozzám képest egy barbie baba. Igyekeztem kifésülni hajamból a kb kismilliónyi gubancom, de még a fésű fogai is eltörtek. Szuper... vehetek másikat, megint. Még szerencse, hogy van fésűs hajsimítóm így megoldható volt az Aranyhaj nélküli nagygubanc. Végül gyorsan magamra kaptam a cuccaim és táskámat a vállamra dobva robogtam ki hőnáhított szobámból. A folyosóra érve majdnem nekiütköztem nővéremnek, aki egyik szemöldökét felhúzva jelezte nemtetszését. Majd féloldalasan átkarolt, úgy mentünk le a konyhába, ahol anya serénykedett.
- Jóreggelt anya! -engedett el nővérem és anyuhoz sétált, hogy puszit nyomhasson arcára.
- Neked is aranyom. Michaela? -nézett rám, biztos az én köszönésemre várt.
- Szia anya! Mi ez a klassz illat? -szippantottam bele a levegőbe.
- Juharszirupos palacsinta és gofri. -adta tömény válaszát az én legnagyobb örömömre.
- Ühm a kedvenceim! Hogy hogy ilyet csináltál ma? -haraptam bele rettentően habos gofrimba.
- Nem tudod milyen nap van ma hugi? -nézett rám nővérem.
De nem csak ő, anya is. Olyan kis gonoszan néztek rám, mintha nekem most tényleg tudni kéne miről is van szó! Csak nekem nem esik le mit is kéne tudnom?
- Hahó -bökdöste meg halántékom drága nővérkém- ma van elseje, a szülinapod van te hülye!
- Ejnye Hailey, hogy beszélsz a hugoddal? -szólt rá anya mérgesen.
- De ha egyszer az! -rántott vállat.
Nekem meg ott esett le, hogy Március elseje van és ma vagyok 19 éves. Na basszus! Ilyen is csak én lehetek, elfelejtem a saját születésnapom. Hogy jött ez ki? Fogalmam sincs.
- Úh tényleg basszus! -csaptam magam homlokon.
- Mia hogy beszélsz? -förmedt rám anya.
- Miért? Semmi csúnyát nem mondtam. -tártam szét kezeim.
- Csak azért mert már nagykorú vagy az nem azt jelenti, hogy kedvedre káromkodhatsz a házban! Tudod jól mennyire allergiás vagyok erre?
- Igen, bocsi nem lesz több ilyen! -feleltem robotos hangomon- Kössz anyu a reggelit nagyon fincsi volt, de most sietnem kell suliba!
- Gyere majd én elviszlek! -kiáltott az ajtóból tesókám.
- De az egyetem nem is arra van!
Próbáltam kifogásokat keresni, nem akartam, hogy ő vigyen el. Sosem szerettem ha ő szállít el az iskolába! Persze ő a testvérem és szeretem meg minden, de folyton csak okoskodik, henceg a szipiszupi egyetemjével, az osztálytársaival és az őt tanító oktatókkal. Ja és nem mellesleg nem vet túl jó fényt rám a vadi új Audija, amit a számtalan munkahelyén kapott fizetéseivel spórolt össze és vett meg. Én sajna néhányszor megbuktam a vezetői vizsgán, mindig elcsaptam valakit. Persze csak a bábukat a gyakorló pályán, az utcára ki sem mehetek. Bár jobban belegondolva jobb is, még ártanék valakinek és azt sosem élném túl!
- Nem az egyetemre megyek. Csak 11-től lesznek óráim, addig beugrom a kávézóba megbeszélem Simonal a beosztásom. A sulid útba esik.
Gondolatban jól összekáromkodtam magam, de közben magamra kaptam a cipőmet és egy gyors köszönés után anyának kiléptem a házból. Hailey már a kocsiban várt. Beszálltam az anyósülésre és el is indultunk. A sulihoz vezető úton csak kifelé bámultam az ablakon és a kinti várost csodáltam. Mi a Portland állambeli Vancouverben lakunk, nem messze a Columbia folyótól. A gyönyörű metálfényezésű autó lassan kanyarodott be a suli elé melyen az állt Templeton Secondary School, ide járok. Nem olyan vészes suli, egészen jó csupán néhány osztálytársam az aki próbálja mindenáron tönkretenni a tanulás csodáját és a jövőbeni terveim megvalósítását. Az épület elég nagynak tűnt, bár már, hogy lassan 4 éve idejárok nekem áltagos méretű. Falai a fehér, bézs és szükre színeiben pompáznak, míg az ablakokat piros színű szegélyek veszik körbe, szintúgy a bejárati ajtók is tűz pirosak. Miután a kocsi teljesen megállt a vállamra dobtam táskámat és indulni készültem de egy kéz megállásra késztetett.
- Mivan? Órára kell mennem.
- Egy percbe nem halsz bele! Figyelj, nem kéne erről beszélnem de anyáék egy meglepi vacsival várnak haza, kérlek most ne menj el bandázni a barátaiddal hanem gyere haza! Anya sokat fáradozott ezért.
Hangja bár könyörgő volt mégis ott volt benne az az aprócska szigor és parancsoló hajlam ami szinte majdnem minden szava mögött megbújik. Nem igazán volt kedvem ehhez, de mivel nem akartam anyát és a keserves munkáját a suttba dobni így beleegyeztem.
- Oké. Suli után egyből haza megyek.
- Ígéred?
- Ígérem! Mehetek már?
Elengedett és azonnal kipattantam a kocsiból még mielőtt valaki észrevett volna. Meg sem álltam a 24-es teremig ahol az osztályunk volt. Kayla és Chloe már ott álltak és bizonyára rám vártak. Gyorsabbra vettem lépteim és karomat széttárva támaszkodtam meg vállukon.
- Császtok csajok, mizu van?
- Azt hittem már be se tolod a segged! -förmedt rám Kayla, a maga megszokott módján.
- Itt vagyok csak Hailey hozott be és anya... Áh mindegy, meséljetek, történt valami?
- Mit meséljünk? Inkább neked kéne. -Chloe megfordul és átkarolva engem ölelt magához- Boldog szülinapot csajszí! -vinnyogott bele fülembe.
- Csshh! Halkabban, nem akarom, hogy meghalják! -toltam le magamról.
- Úgyis tudják. Tudod(?) ki van írva az elektronikus falra.
- Uh bazdki! -ekkor esett le, hogy igaza van, erről totál elfelejtkeztem- Na mindegy, egy újabb felejthetetlen napnak nézek elébe. -jegyeztem meg cinikusan.
Beszélgetésünket az éppen érkező osztályfőnök törte meg aki a hiányzó tagokkal oldalán nyitotta ki a terem ajtaját. Mindenki gyorsan a helyére sietett, beleértve minket is. Természetesen a leghátsó padban ültem, nem akartam a krokodilok kereszttüzében lenni, így már két éve ezt a helyet koptatom. Mellettem drága barátnőm Kayla foglalt helyet, előttünk pedig Chloe ült egyedül, mivel még padtársa Will nem érkezett meg. Az elől ücsörgő dámák nagyban vihogtak valamin, eskü olyanok voltak akár a hiénák. Azonnal egymásra néztünk Kaylaval, akivel mintha csak ugyanazt gondolnánk egyszerre mosolyodtunk el. Majd miután a tanárunk kiment a folyosóra telefonálni, a drága kis simulós ribik felálltak helyükről és egyenesen felénk tartottak. Na ennek se lesz jó vége!
- Most nagyot csalódtam benned Michaela. -tette tenyerét a padunkra.
- Mért is? -kérdeztem vissza gúnyosan, mert amúgy kicsit sem érdekel mi a kínja.
- Ma van a szülinapod és nem hozol semmit az osztálynak, hogy megkínálj minket? Ejnye, ejnye! -na erre fel kellett, hogy nevessek.
- Miért is hoznék neked bármit Zoe? Nem érdemled meg, ahogy a többiek sem! Tégy egy szívességet és kapd a nyakadba a tipegőd és húzz vissza a helyedre!
- Hogy merészelsz így beszélni velem? Tudod te ki vagyok én!? -kezdett el hisztérikusan kiabálni.
- Ja egy apuci pici elkényesztetett lánya.
- Te kis...
- Mi folyik itt!? -tanárunk erőteljes hangjára mind felkaptuk tekintetünket.
- Semmi! -vágtuk rá egyszerre.
- Azt ajánlom is! Zoe azonnal gyere vissza a helyedre, különben leküldelek az igazgatóiba!
- Igen tanár úr.
Én visszaültem a drága pici Zoe pedig csatlósával visszatipegett az első padhoz, ahol leültek székeikbe. Tudtam a kis beszólásomat majd még meg fogom keserülni, de már nem bírtam tovább, muszáj volt beszólnom. Általában nem is veszek róluk tudomást, úgy teszek mintha ott sem lennének és ha mondanak is valamit vagy beszólnak inkább úgy csinálok, mint aki semmit sem hallott. Nagyon ritka mikor visszaszólok vagy megvédem magam. Nem azért mert félnék tőlük! Félreértés ne essék! Csupán az ilyes fajta emberek akkor érzik magukat elemükben ha a szitkozódás, beszólogatás gazdára talál és a kiszemelt személy szembeszáll velük. Jobb taktika nem tudomást venni róluk, az jobban fáj nekik, mintha a fejükhöz vágnám, hogy olyanok akár a nagymamám tv-je, sötét és nagyképű. De néha nem bírom megállni és odamondok 1-2 dolgot, mint az imént. Általában az ilyenek után szokott lenni az, hogy azt kívánom bár meg se szólaltam volna. Legutóbbi esetemnél bezártak a tesi öltözőbe ahova korábban betették a fiúk használt mezeit. Nem kell mondanom senkinek micsoda bűzfelhőben kellett lennem majdnem 1,5 óráig, amíg a takarító rám nem talált. Igaz elmondta az igazgatónak, hogy hol talált meg de azt mondtam véletlen maradtam ott mert az utcsó óra tesi volt és mindenki sietett haza csak én öltözködtem még egy eldugott sarokban. Hogy miért nem mondtam meg az igazat? Mert úgy sem értem volna el vele semmit. Talán hittek volna nekem de az igazgató kb pont tehetetlen Zoe Niel ellen. Vagyis inkább a családja ellen. Ugyanis az anyja az iskolatanács elnöke míg az apja egy befolyásos üzletember aki egyben szponzora is a sulinak, mivel a drága lánya pompon lány. Mondhatni belőlük él az iskola sportegyesülete. Nagyon nagy névnek számítanak amit a drága Zoe rohadtul ki is használ. Gyakorlatilag bármit megtehet, úgysem lesz baja belőle. Ezért is hagytam annyiban az öltözős dolgot. Hiszen mit tehetnék én egy neves emberrel szemben? Semmit. Ezért is tudtam lesz következménye annak amit mondtam, csak győzzem kivárni.