10. rész

Ijedtségemben megszólalni sem tudtam. Vajon mit mondjak? Az igazat? Talán megérti. Vagy netán hazudjak? Nem tudom.
- Hahó kérdeztem valamit! - kiabált dühösen.
- Elnézést főnök úr. Én csak... itt... - makogtam össze vissza.
- Csak nem itt aludt?
- De igen. - vallottam be -Tudom, hogy kirúg emiatt. De sajnos hirtelen nem tudtam hova menni. Elnézést kérek! - pakoltam össze szomorúan a cuccaim, hogy minél hamarabb eltűnjek ebből a kínos helyzetből.
- Ki mondta, hogy ki akarom rúgni? - na ezen aztán megdöbbentem.
- Nem akar? De, hogy hogy?
- Biztos volt oka arra, hogy itt aludjon. De megkell értenie, hogy ez nem szálloda. Elkell mennie. Ha megtudják, hogy egy alkalmazottam itt alszik, a hírnevünk sokat romlana.
- Persze, ezt megértem. Bocsánat, hogy kellemetlenséget okoztam. Csak tudja kidobtak a motelből ahol laktam, mert nem tudtam fizetni a szobát.
- Igen sejtettem, hogy ez lehet a háttérben. Mivel ezért kért volna előleget.
- Igen, emiatt...
- Mégegyszer elnézést, hogy nem tudtam pénzt adni, de nálunk ez nem szokás. Ha kivételt tennék, akkor másnak is adnom kéne, mert akkor joggal háborodna fel, hogy neki mért nem adok. Érti ugye?
- Persze, érthető. Világos, és nem is hibáztatom érte.
- Van hova mennie?
- Még nincs. De kitalálok valamit.
- Van nem messze egy társas ház. Ott mindig adnak ki szobákat, akár hosszútávra is. Mért nem tudja meg ott, hogy nincs-e kiadó hely? Ha kell hivatkozzon rám a fizetésben. Ott eléggé „híres" ember vagyok. - ezen nevetett egy kicsit.
- Köszönöm, hogy szólt. Nagy segítség ez nekem. Nem is tudom hogyan háláljam meg?
- Ugyan még ne hálálkodjon. Még nem biztos semmi. De igyekezzen, nehogy valaki megelőzze.
- Persze persze. Megyek is. Mégegyszer kössz mindent főnök. Viszlát délután!
Meg se vártam, hogy válaszoljon. Rohantam oda amit mondott. Bentem az épületbe. Egész szép hely volt. A házmesterhez mentem, mivel gondolom ő adja ki a szobákat. Legalább is nálunk ez így van. Bekopogtam és betessékeltek az irodába. Megbeszéltünk mindent, de nem volt kiadó szoba.
Az az érzés, amit akkor éreztem, soha nem kívánnám senkinek. Szomorú és dühös is voltam egyszerre. Reménytelennek éreztem a helyzetet. Már az is megfordult a fejemben, hogy amíg nem kapok fizetést bemegyek egy hajléktalan szállóra. Ettől mégjobban elkeseredtem. De ha nincs mit tenni, muszáj lesz ezt választanom.
Elmentem ahhoz a cukrászdához, ahol először ettem Adam-mel. Kint leültem egy padra és csak voltam magamnak. Gondolkodtam, úgy mindenen. Az egész életemen. Talán ha nem szállok fel arra a hajóra, még ma is lennének barátaim és lenne hol laknom. De viszont most egy híres étteremben dolgozom, ahol a példaképem a főnök. Lehet hajléktalan leszek, de nem bántam meg, hogy idejutottam. Ha kell akkor az utcán élek. De akkor is elérem azt, hogy jó szakács legyek és talán egy nap, saját éttermem lesz. A nagy gondolkozásom közepette hirtelen valaki megfogta a vállam, amitől majd szívrohamot kaptam. Ha nem fordulok meg eskü, hogy lekeverek egy nagy pofont. De még az volt a jó, hogy hátra néztem és megláttam ki az.
- Basszus Adam! Mi a francért kell ennyire megijeszteni!? - kérdeztem kissé dühösen az ijedtségtől.
- Bocsika. Nem akartalak megijeszteni. Ne hariiii! - nyújtotta el a szót, és olyan kis kutya szemekkel nézett rám, nem lehet rá haragudni.
- Nem haragszom, csak többet ilyet ne csinálj! Egyébként mit keresel itt?
- Csak jöttem egy sütit enni mielőtt mennék a fotózásra. Na és te? Hogy-hogy itt? Ráadásul a cuccaiddal?
- Csak vagyok itt magamnak. Várom, hogy kezdődjön a műszakom.
- De mért itt várod? Nem jobb lenne a motelben?
- De igen. Csak kitettek onnan... - vallottam be.
- Na és mért nem mondtad el!? - kérdezte mérgesen.
- Nem akartalak ezzel a semmiséggel terhelni.
- Semmiség? Ezt azért nem nevezném annak! Na és most hol laksz? - nem tudtam elmondjam-e az igazat vagy kamuzzak valamit, de mivel őszinte ember vagyok az igazság mellett döntöttem.
- Hát... tulajdonképpen most sehol.
- Sehol?? - lepődött meg - Na és hol alszol az utcán? - kezdett egyre mérgesebb lenni.
- Hát arra gondoltam, hogy bemegyek majd a hajléktalan szállóra.
- Ez most komoly? Basszus Jessika! Szólhattál volna, hogy bajban vagy! Segítettem volna.
- Tudom, csak... Nem akartam, hogy mindig te segíts rajtam. Így is sokkal tartozom már neked.
- Jajj Jessi! Komolyan soha nem ütöttem meg még nőt, de téged mindjárt pofon váglak! Hányszor mondjam még el, hogy semmivel sem tartozol és ha kell szólj és segítek!? Vagy ennyire nem akarsz a barátom lenni!?
- Jajj dehogyis nem! Ne mondj ilyeneket kérlek! Hiszen az a legjobb dolog az életemben, hogy a barátomnak tudhatlak.
- Akkor meg? Mi bajod van? Mért nem fogadod el a segítségem?
- Én... öm... Nem tudom... Asszem mindig ilyen voltam. Nehezen fogadtam el ha valaki próbált segíteni.
- Akkor ideje lenne sűrgősen megváltozni! Most pedig gyere velem! - húzott maga után.
- Hova megyünk?
- Majd megtudod!
Bedobott a kocsijába és bevágta mellém a cuccaimat. Tudtam, hogy rettentően feldühítettem. Így inkább nem is szóltam hozzá. Hagytam had nyugodjon le. Kb 1-1,5 óra kocsikázás után megérkeztünk arra a helyre, ahova soha nem gondoltam, hogy elhozna. A házához. Leparkolt a ház előtt és kiszálltunk.
- Mit keresünk itt? - nem értettem a helyzetet.
- Na szerinted? Itt fogsz lakni!
- Komolyan? - nem hittem a fülemnek.
- Igen. Van egy melléképület a házam mellett. Jó nagy, tágas és fényes. Elférsz, neked elég. Fizetni pedig nem kell.
- Na azt már nem! Ingyen nem lakom itt. Kérlek legalább a villanyszámlát had fizessem én. Megkapom a fizetésem és odaadom a pénzt.
- Na jó, de csak azt. Mert úgy sem tudlak lebeszélni erről. Na tessék ez az! - közben odaértünk és kinyitotta az ajtót.
A szemem felakadt, szó szerint. Igaza volt abban, hogy tágas. Nagy volt. Ez szinte felért egy teljes kertes házzal. Ugyanolyan szép volt mint a háza. Talán szebb is. Igaz nem láttam a teljes házát, csak a nappalit és a konyhát. Itt körbe vezetett. Volt egy hatalmas szoba, egy jól felszerelt konyha, fürdő és még nappali is. Hát ő aztán tudja hogyan kell élni. A körutunkról visszatérve a konyhába ültünk le.
- Na, hogy tetszik? - érdeklődött.
- Nagyon. Nincsenek rá szavak. Egyszerűen tökéletes. Már tényleg nem tudom hogyan köszönjem meg ezt a sok segítséget.
- Azzal, hogy befejezed ezt a sok hálálkodást. Kimerítesz vele.
- Bocsika. De tényleg hálás vagyok.
- Jó jó. Ja apropó a munkahelyedre pedig busszal tudsz elmenni. Persze ha ráérek elviszlek én is. De mivel most fog megjelenni az új albumom, nem lesz sok időm. Gyakorlatilag semmire.
- Persze ez alap. Nem is kell furikáznod. Jó nekem a busz is. Istenem annyira jó, hogy ez történik velem. Ne értsd félre, de örülök, hogy beléptél az életembe. Nem tudom mi lenne velem nélküled. Igaz barát vagy!
- Óhmw... Most elfogok olvadni! Gyere ide! Ölit kérek! - szétárta a karját és megöleltük egymást.
Ez volt az első, hogy hozzá értem. Fura volt, de jó is. Kellemes illata volt, jó fajta volt a parfümje amit használ. Mindig is szerettem ha egy férfi jó illatú. Boltokban gyakran szaglásztam a férfi parfümöket. Nem tudom miért, ez az egyik hülye szokásaim egyike. Van egy pár.
Az ölelés után Adam elment hagyta, hogy kipakoljam a cuccaim és berendezkedjek. Megnéztem a buszjáratot, hogy tudjam mikor hogyan kell kelnem, indulnom. Pont jókor indult egy amivel beérek a munkába. Fél egykor indult, azzal pont beérek. Király! Lezuhanyoztam és gyorsan elindultam nehogy véletlen lekéssem a járatot. Adam adott pénzt a jegyre. De megígértem, hogy amint fizetést kapok megadom neki. Persze ellenkezett, de velem nem bírt így muszáj volt beleegyeznie.
A munkába már boldogan mentem. Nem voltam olyan végtelenül szomorú, mint délelőtt. Úgy éreztem, hogy végre jó úton halad az életem. Van hol laknom, van egy nagyon király barátom és a legjobb munkahelyen dolgozom. Nem akarok semmit elkiabálni, de remélem mindig ilyen lesz az életem.
A napom vidáman telt. Még Gordon is megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Elmeséltem neki, hogy találtam lakást. Úgy láttam örül neki. Bár az sem érdekelne, ha nem örülne neki. A nap végén boldogan mentem haza. Érdekes még szinte ott se lakom, de már az otthonomnak tudom nevezni. Azért az sosem gondoltam volna, hogy ennyi minden történhet velem. Álmodni se mertem soha, hogy ilyen életem lehetne.
Talán még jobbá is tudom tenni. Ha a tervem sikerül, akkor hamar megtudom valósítani az álmom. A tervem az, hogy indulok az amerikai mesterszakácsban. Igaz csak jövőre lesz, de nem sok már az. Egy bő hónap. Remélem végre sikerül megvalósítani az álmom!