9. rész

Odajött hozzám miután kikérte a saját süteményét. Leült.
- Na mi újság? Hogy sikerült a mai nap? - érdeklődött kedvesen.
- Egész jól köszike. Aláírtuk a szerződésem, holnap kezdek reggel. Két hétig nappalos leszek, míg belerázódok utánna áttesznek a délutáni műszakra is.
- Na az szuper! - beleharapott a sütibe.
- Igen. Na és, neked milyen volt a nap egyik része?
- Tök jó. Voltam egy rádiós interjún, aztán mennem kellett fotózásra, és most ebéd után gondoltam eszem egy kis desszertet is.
- Az szuper. Nem is tudtam, hogy ismered ezt a helyet.. - próbáltam valami beszéd témát találni.
- Igen ismerem. Nem olyan régen nyílt. Gondoltam kipróbálom és azóta idejárok, ha van időm. Na és te honnan ismered? Ajánlották?
- Nem. Elindultam sétálni és egyszerűen rábukkantam.
- Értelek. De most ne hari sietnem kell egy megbeszélésre.
- Persze menj csak. Nekem is dolgom van. Szia!
Meg se vártam a válaszát, felpattantam és elmentem. Vissza a motelbe. Punnyadtam egész nap és vártam, hogy végre holnap legyen. Este nehezen, de elaludtam.
Másnap korán keltem, hogy véletlen se késsek el az első napomon. Már 8 előtt beértem, aminek örültek legalább így tudtam segíteni megteríteni. Elkezdtük a napot.
Nagyon jól telt, hamar belerázódtam a munkafolyamatba. Mikor végeztünk nem is éreztem magam fáradtnak. Lehet az izgatottságtól, nem tudom.
A napok gyorsan teltek. Minél több időt töltöttem el ott, annál jobban beleolvadtam a környezetbe. A két hét szinte pillanatok alatt eltelt. Kezdődött a délutános műszak. Kicsit nehezebb volt ám mint a délelőtt. Sokan vacsorára jönnek inkább, és sok külön féle étel érdekességeket rendeltek. Párról nem tudtam mi az. Ezért kértem a séfet, hogy tanítsa meg mi az, hogyan kell csinálni. Kedves volt, mondta álljak mellé és figyeljek nagyon oda. Aztán ahogy csinálta leesett, hogy én ezt az ételt ismerem, csak nálunk nem így hívják. De legalább már ezt is tudom.
Nehezebb volt így délután, de pár nap alatt belejöttem. A hónap vége volt, 29-e. Épp a műszakomból értem „haza" este. Amikor lent a portás megállított.
- Elnézést hölgyem. Egy szóra! - szólt utánnam ahogy siettem az emeletre.
- Igen? Valami baj van?
- Hát... igen mondhatjuk annak is. Ideje lenne már kifizetni a szállást. Amennyiben nem áll módjában úgy kérem költözzön ki. Ugyan is más, fizető emberek elől veszi el a helyet.
- Hamarosan kapok fizetést. Csak ezt a hetit nem fizettem még ki. Kérem csak egy pár napot várjon.
- Így is sokat vártunk. Ugyan is a várakozási idő két nap. Ez önnek már kedden lejárt, és ma csütörtök van. Ha holnap nem tud fizetni úgy a lakásból kijelentkeztetjük és megkapja más a helyet.
- Igen értem. Megpróbálok fizetni. Köszönöm, hogy szólt.
Na tessék már csak ez hiányzott! Azt hittem végre jobbra fordul az életem, erre az utcára kerülök. Igaz Adam kifizette azt a részt ameddig a kórházban voltam, de mivel ez heti fizetéses motel, így már nekem kell több mint két héte fizetnem.
A sírást alig bírtam visszatartani, az ajtóban már elöntötte az egész arcomat a könny. Beborultam az ágyba és csak bőgtem, mint egy hülye taknyos gyerek. Úgy éreztem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj és csak zuhanok. Fogalmam se volt, hogy mihez kezdjek. Megpróbálok a főnöktől előleget kérni, de nem hiszem, hogy fog adni. Mivel ez nem egy olyan munkahely. Nem sokat aludtam, reggel hulla fáradtam keltem fel. Délelőtt bementem a munkahelyemre és megpróbáltam a főnökkel beszélni, hátha.
- Jónapot! - mentem be az irdájába.
- Jónapot! Mit keres itt? Azt hittem délelőttös.
- Igen az vagyok. Magához jöttem volna. Szeretnék kérdezni valamit.
- Hajrá ne kíméljen!
- Igen-igen. Nem könnyű ez. - vettem egy nagy levegőt és belekezdtem. - Azt szeretném megkérdezni, hogy nem kaphatnék egy kis előleget a fizetésemből? Ugyan is máig kaptam haladékot, hogy kifizessem a szállásom.
- Mi nem szeretetszolgálat vagyunk és nem egy segédmunkás szervezet, ez egy étterem! Itt nem adunk „előleget" senkinek. Sajnálom, hogy ilyen helyzetben van, de erről nem én tehetek.
- Értem. Persze, bocsánat hogy megkérdeztem. Elnézést.
- Rendben. Kívánom, hogy oldódjon meg a gondja, de sajnos ebben nem segíthetek.
- Persze megértem. Elnézést a zavarásért. Viszlát!
- Viszlát!
Na tessék, tudtam hogy ez lesz. Rendesen éreztem. Hogy mi lesz velem ez után!? Na most aztán izgulhatok a jövőért, nem is kicsit.
Visszamentem a motelbe összepakoltam a cuccaim, szóltam a portásnak, hogy nem tudok fizetni, jelentkeztessen ki nyugodtan.
Neki indultam a nagy világnak, de hogy hova menjek azt nem tudom. Bementem dolgozni, a cuccaim az öltözőbe hagytam. Elgondoltam magamban, hogy talán eltudok itt rejtőzni még nem találok egy szállást. Átmenetileg jó lesz. Letudtam a műszakot és miután mindenki haza ment bekuckóztam magamnak az öltözőbe. Egy pár napig jól ment ez így. Szerencsére azt tudtam mondani, hogy korábban bejöttem kezdeni, mert mindenki kapott egy saját kulcsot. Délelőtt meg kiosontam és addig az utcákat jártam hátha találok egy kiadó szobát.
Már csak egy nap volt a fizetésig. Reggel elaludtam és egy hangos ajtó csattanásra riadtam fel.
- Maga meg mi a francot keres itt!? - rontott be dühösen a főnök.
Na nekem annyi! Tuti kirúgnak...