ADAM SZEMSZÖGE
Ma van utoljára a kórházban az új barim. Mivel nagyon jófej és aranyos vagyok, gondoltam segítek neki. Egyik haverom ismerősének van egy étterme, és megígérték, hogy megnézik hogyan tud dolgozni a lány és lehet, hogy alkalmazzák ha bírják a strapát. Azért tényleg iszonyat jófej vagyok. Hiszen nem is ismerem, még a nevét sem tudom de segítek neki. Hát igen én már csak ilyen vagyok.
Megmosolyogtam a hülyeségem és mire kiszórakoztam magam felértem a kórteremhez, ahol feküdt. Kicsit megálltam kint és néztem, szomorúnak tűnt. Biztos aggódik azon, hogy mi lesz vele ha kiengedik. Szerencsére ezt is megoldottam. Király vagyok! Bementem hozzá és elbeszélgettünk, még a nevét is megtudtam. Jessika, hm.... nem is csúnya név. Mondjuk nem tudom miért számítottam egy cikis névre. Talán csak beakartam szólni, hogy megnevettessem. A végén mikor közöltem, hogy minden megvan oldva olyan fejet vágott, hogy muszáj voltam nevetni. Bakker ekkora arcot vágni!
- Te most miről beszélsz Adam? - nézett teljesen tanácstalanul.
- Semmi különösről, csak arról, hogy nem kell aggódnod megoldottam mindent.
- Na és mi az a minden?
- Szereztem neked munkát. Vagyis még nem biztos. Először letesztelnék, hogy hogy bírod a tempót.
- Hogy mi!? - lepődött meg. - Milyen munkát? Mégis hogyan? - kezdett már mosolyogni, amint felfogta mit is mondtam.
- Tudod van egy haverom és neki is van egy haverja, akinek étterme van. Emlékeztem, hogy mondtad nekem mikor nálam jártál, hogy te étteremben dolgozol, vagy dolgoztál. Nem tudom. Ezt említettem neki és mondta, hogy szól az érdekedben. Másnapra kaptam választ, hogy ha felépülsz akkor menj be egy próba napra.
- Istenem.... - ennyit tudott kinyögni hosszú idő után.
- Nem nem, csak én. - nevettem.
- Adam, annyira köszönöm! Fogalmam sincs, hogy hogyan tudnám ezt meghálálni!?
- Nem kell semmit meghálálnod, csak gyógyulj meg és szerezd meg azt a munkát! Így megmutathatod a barátaidnak, hogy nélkülük is viszed valamire.
- Annyira köszönöm! - láttam, hogy könnyes lett a szeme.
Odamentem és bíztatóan átöleltem, hogy el ne kezdjen sírni, mert én azt nem szeretem. Nem tudom miért, de rossz érzés ha valaki mellettem sír. Legyen az öröm könny vagy szomorú, miattam vagy más miatt ejtik azt a könnyet. Én nem bírom.
Szipogott párat, de végül is nem sírta el magát. Vagy lehet, hogy igen mert éreztem, hogy az egyik kezét elveszi a hátamról, valószínűleg megtörölte az arcát. De amikor már elhajoltam nem könnyezett. Még egy ideig beszélgettünk, kb még kismilliószor megköszönte a kis tettemet és mivel már este volt, haza zavartak az orvosok. Elbúcsúztam és indultam is, nem akartam hogy seggbe rúgjanak, hogy még mindig ott vagyok. Másnap kb tízkor engedték ki Jessika-t. Lent vártam a folyosón mert megígértem, hogy segítek elvinni a csomagjait. Bepakoltunk a kocsimba és a motelhoz mentünk ahol be volt jelentkezve. Elintéztem azt is míg bent feküdt, hogy ne adják ki másnak a szobáját, mivel nem a saját hibája miatt van távol. Kicuccoltunk, ettünk egy kicsit aztán elvittem az étterembe ahol majd dolgozni fog, ha minden jól megy. Tetszett neki, nem is kicsit.
- Hű Adam! Nem mondtad, hogy ez egy ilyen menő étterem. Ide tuti nem vesznek fel. Hol vagyok én ezekhez a szakácsokhoz képest?
- Ugyan, ne becsüld le magad! - intettem le. - Hidd el menni fog, csak higyj magadban!
- Hát nagyon remélem. De az tuti, hogy igyekezni fogok.
- Na ez a beszéd! Csak pozitívan! - ütögettem meg a vállát, bíztatásként. - Gyere bemutatlak az étterem főnökének.
Keresgéltük egy darabig de aztán megtaláltuk őt, hátul a raktárban. Kezet fogtunk, váltottunk pár szót aztán bemutattam Jessika-nak a főnök urat.
- Jessika, ő itt az étterem vezető, akiről beszéltem. Gordon Ramsay a háromszoros michelin csillagos sztárséf.
- Nagyon örvendek kedves hölgyem! - nyújtotta felé a kezét.
De annyira meg volt szeppenve, a meglepődöttségtől megszólalni sem tudott. Csak állt bambán és óriási szemekkel nézett. Megkell hagyni elég vicces kis jelenet volt ez. De nem akartam, hogy leégjen, de főleg azt nem, hogy én is cikis helyzetbe kerüljek. Végül is én ajánlottam be. Gyorsan megböktem a karját, hogy ideje lenne már mondani valamit. Ekkor észhez kapott és kezet fogott vele.
- Üdv! Elnézést, csak annyira hihetetlen, hogy önnel találkozhatok. A példaképemmel. Elnézést! Egyébként Jessika Thomson vagyok. Nagyon örülök! - hadarta el gyorsan, fülig érő mosollyal.
Ezután már gondtalanul folyt a beszélgetés. Volt szó mindenről, munkáról, régebbi helyekről, tanulmányokról stb. A végére már eléggé untam. Nem tehetek róla de engem az ilyesmi nem hoz lázba, Jessika-t annál inkább. Ezért úgy döntöttem, hogy lelépek és ott hagyom, had ismerkedjen a hellyel, egymással, a leendő kollégákkal. Kitaláltam egy apró ürügyet amivel kimenthetem magam és haza mehetek. Úgy tettem mint aki telefonál és a végén sietve köszöntem el.
- Bocsika de nekem lekell lépnem. Most kaptam egy hívást. Nem baj ha elmegyek? - kérdeztem a lánytól.
- Ja, nem persze. Menj csak nyugodtan. De én még maradnék, ha nem baj?
- Nem persze. De eltalálsz a motelig?
- Igen el. Nincs messze és megjegyeztem az utat.
- Akkor okés. Na én léptem. Szia! - öleltem meg félig oldalról, közben kezet nyújtottam a séf úrnak. - Örültem, hogy újra láthattam. Viszlát!
Azonnal kisiettem a raktárból és haza mentem. Vettem egy fürdőt és leültem a kanapéra, hogy megnézzek egy filmet. Kutakodtam a csatornák között, mikor már majdnem feladtam akkor találtam egy jónak tűnő műsort. Egy órás volt, így gondoltam sorozat lehet. Csekkoltam hanyadik részt adják, szerencsére ez csak a harmadik volt így mondhatni időben kaptam el. Dél-Kóreai sorozat volt, de nem az a régi, modern kori volt. Ahogy néztem rájöttem, hogy ez ilyen vámpíros, vadászatos misztikus film sorozat. Azonnal beleszerettem, a szemem csak úgy ragadt a képernyőre. Mikor vége volt megnéztem az első két részt is. Tök király sorozat lesz ez. Remélem azért tudom is nézni, lesz időm rá! De szerencsére ma már minden visszanézhető az interneten. Este volt mire felálltam a kanapéról. Összedobtam valami vacsinak mondható akármit, megettem aztán bedőltem az ágyba. A gondolataim elkalandoztak az étterembe, ahol ma voltunk. Örömmel töltött el a tudat, hogy valakinek ennyit segíthettem. Ráadásul szerencsém volt azzal, hogy nem egy fanatikus rajongóba botlottam bele.
Persze szeretem a rajongóim, hiszen nélkülük sehol sem lennék. Óriási inspirációt nyújtanak nekem, hogy mindig kitartanak mellettem és régen is kitartottak, amikor nem voltam úgymond „józan eszű". És nagyon remélem, hogy a jövőben is számíthatok rájuk!
De egyesek már rettentően túlzásba viszik a rajongást. Még az a jó, hogy nem raboltak el. Nevettem magamon, hogy mik eszembe nem jutnak. De most mekkora lenne már, ha elrabolnának. Ki tudja mit csinálnának velem? Inkább bele se gondolok.
Mosollyal az arcomon alszom el, hogy segíthettem egy bajba jutott emberen és az már csak hab a tortán, hogy közben barátok lettünk. Ritka az ilyen azért. Remélem nem fog ez rosszul végződni!
7. rész
2020-01-21
Hozzászólások (0)