6. rész

JESSIKA SZEMSZÖGE

Annyira gyengének érzem magam, még a szememet sem bírom kinyitni. Mi lehet velem? Úgy érzem magam, mintha egy évig folyamatosan csak dolgoztam volna megállás nélkül. Próbálok visszaemlékezni mi is történt. Képek villannak be a hajóról ahol dolgozom, vagy is csak dolgoztam. Itthagytak. Oké, ez is megvan. Igen, már emlékszem. Elakartam érni a buszt amikor megtámadtak. Te Jó Ég! Meghaltam volna? Azért nem bírom kinyitni a szemem, és érzem a testem egy mázsának?
Nem, mert érzem ahogy a szívem dobog. Akkor csak nem haltam már meg. Na jó, megpróbálom kinyitni a szemem. Nehezen de sikerül. Hirtelen minden olyan vakítóan fehér. Pislogok párat, hogy ne legyenek a fények olyan erősek. Hirtelen valaki megfogja a kezem. Oldalra nézek és legnagyobb meglepetésemre, Adam az. Vajon hogy kerülhet ő ide?
- Szia idegen! - köszön rám kedvesen.
- Szia! Hát te meg mit keresel itt? - kérdeztem kíváncsian.
- Hívtak telefonon, hogy ma ébresztenek és bejöttem. - mosolygott aranyosan.
- Na és miért téged hívtak?
- Azért mert én hoztalak be a kórházba. Így az én adataimat kérték el.
- De hogy!? Hogy találtál rám? - nem értettem a helyzetet.
- Inkább te találtál rám. Egy sikátorból a kocsim elé léptél és én kicsit elütöttelek. - húzta össze magát, miszerint nem akarta - Így gyorsan betuszkoltalak a kocsiba és behoztalak a kórházba.
- Értem. Köszönöm Adam, hogy segítettél nekem. Más ott hagyott volna. Soha nem tudom ezt meghálálni neked.
- Ugyan hagyd csak... hiszen ez alap. De azért a neved elárulhatnád. Kicsit ciki volt mikor kérdezték, hogy hogy hívnak téged és nem tudtam. Én meg azt mondtam, hogy régi barátok vagyunk.
- Óh bocsika. El is felejtettem bemutatkozni. Ne haragudj a kellemetlen helyzet miatt! Jessika Thomson vagyok. - nyújtottam a kezem, hogy kezet fogjunk.
- Hali! Én Adam Lambert vagyok! - viccelődött.
Mintha nem tudnám hogy hívják. Ezen egy jót nevettünk. Aztán beszélgettünk mindenféléről. Kicsit később bejött az orvos és tájékoztatott a fejleményekről. Miszerint szépen javul az állapotom, azért is mert eddig altatásban tartottak. Kb egy hétig kell még benn maradnom, aztán kiengednek. Csinálnak még egy rakatnyi vizsgálatot, egy pár tesztet és néhány röntgent is, hogy lássák hogyan javul a bordám. Miután ezeket tisztáztuk az orvos elment. Adam is elköszönt, mennie kellett egy rádiós interjúra.
Ismét magamra maradtam a gondolataimmal. Nagyon aggódtam, hogy mi lesz velem ha kiengednek, hova megyek majd? Azt sem tudom, hogy a repülőjegy visszaváltható-e vagy becserélik-e egy újra. Lehet igen, ha megtudják miért nem tudtam a gépen lenni. Hiszen úgy is be kell mennem a rendőrségre ha kiengedtek hivatalos vallomást és feljelentést tenni. Mert Adam hiába mondott el mindent amit tudott, az kevés. Hiszen én voltam ott, én tudom mi történt és én láttam a tetteseket. A kórházi papírokat is elteszem hátha a jegyet beváltják.
De mi lesz ha nem? Hogy megyek haza? Szereznem kéne egy állást, legalább annyi időre, hogy a visszaútra meglegyen a pénzem. De hol kapok én ilyen munkát!? Félek! Nem is kicsit.
De majd lesz valahogy, hiszen eddig mindig feltaláltam magam. Mondjuk az is igaz, hogy idegen országban vagyok és soha nem voltam még meglőve, de majd csak lesz valahogy. Majd kitalálok valamit.
Az aggodalmas gondolkozásom végére bejött egy nővér és levettek némi vért, amitől majd elájultam. Nem tehetek róla, nem bírom az ilyet. Aztán jött az orvos és betoltak a röntgenbe, ahol minden porcikám átvilágították. Estére végeztünk a vizsgálatokkal, megvacsiztam, már ha egy sima kis zsemlét némi teával vacsinak lehet hívni. Aztán elaludtam.
A napok eléggé gyorsan teltek. Kezdtem egyre jobban érezni magam, fizikailag. Közben egyre jobban aggódtam, hogy mi lesz ha szabadulok. Néha Adam is bejött hozzám látogatóba, de mindig rohannia kellett valahova. De annak a kis időnek is örültem míg ott volt. Legalább elterelte a gondolataim.
Eljött hát az utolsó estém a kórházban. Holnap engednek. Tartok tőle, de ez nem egy szálloda nem lehetek itt örökké, és nem is szeretnék. Ránézek az órára, fél 6. Sötét van már hiszen Október van, annak is a vége felé járunk. Hirtelen kopogtatnak az ajtón.
- Tessék! - szólok ki.
Nyílik az ajtó és meglepődtem a látogatóm látványától. Adam az.
- Hát te meg mit keresel itt?
- Jöttem meglátogatni az új barimat. Mért minek tűnik? Betörőnek nem vagyok jó hidd el, ahhoz túl hangos vagyok. - nevetett.
Aranyos volt ahogy próbált viccelődni, kicsit el is nevettem magam. Bejött és leült mellém.
- Örülök, hogy itt vagy. Bár nem lenne kötelességed bejönni, hiszen idegen vagyok neked.
- Már nem vagy az. Barik vagyunk. - összekulcsolta a mutató és középső ujját. Mint egy kis kamasz, aranyos.
- Hát örülök, hogy a barim vagy. Na és, hogy hogy ilyen későn jöttél be?
- Most lettem kész a rengeteg dolgommal.
- Az jó...
Csendben maradtam, nem tudtam mit mondjak. Igazából semmi mondani valóm nem volt. Azt már csak még sem tehetem meg, hogy a nyakába borulok és ,,elsírom" a bánatom.
Ő sem szólt semmit. Engem nézett, szerintem próbálta kideríteni, hogy mi bajom lehet, mire gondolhatok. Majd kis idő után megszólalt.
- Tudom, hogy félsz. De nincs rá okod! Minden megvan oldva.
Néztem rá értetlenül. Hogy ,,ez most miről is beszél"? Hogy mi van megoldva? Biztos vicces képet vághattam mert elkezdett nevetni.