19. rész

ADAM SZEMSZÖGE:

Totálisan lesokkoltam attól, hogy Jessika terhes! El sem hittem amikor hallottam az orvossal beszélni. Azt gondoltam csak valami tréfa. De nem! Rossz volt veszekedni vele, de nem tudtam lecsillapítani a dühöm. Amint összevesztünk berohantam a szobámba és kidühöngtem magam. Elővettem a dugi piámat és neki álltam inni. Régen ittam töményet, meg is viselt szinte azonnal. A harmadik pohár után már igen csak bódult állapotban voltam. Abba hagytam, elég volt. Hiszen ez sem old meg semmit.
Most mit tegyek!?
Bár azt nem értem, hogy mért voltam annyira mérges amikor Jessi azt mondta, hogy el akarja vetetni. Hiszen ez lenne a helyes. Így megkímélné magát a sok bonyodalomtól és engem is. Mégis, olyan furcsa, kellemetlen érzés járt át, hogy annyira szigorúan, magabiztosan kijelentette, hogy bármi legyen nem hagyja meg. Mégis csak az én gyerekem lenne!
Én mint apa? Vajon jó ötlet ez? Készen állok én erre?
Túl nagy a felelősség. Mégis úgy érzem, hogy ha akarnék megtudnék vele bírkózni. Vagy nem? Jó kérdés.
De egyáltalán jó lennék-e apának!? Én, mint egy meleg fickó. Lehet ha megtudná milyen vagyok, megutálna vagy letagadná, hogy ki vagyok. Vagy netalán ő is ferde lenne és kirekesztenék és elítélnék, mint engem, ezért utálna meg. Nem tudom mit gondoljak. Annyira lefárasztottam az agyam és az alkohol hatása is beütött, elaludtam.
Másnap későn keltem. Próbáltam Jessivel beszélni, de amint megláttam egy szó sem jött ki a számon. Meg ügyelt arra, hogy elkerüljön. Elmentem otthonról. Az járt a fejemben, amit mondott, hogy elmegy. Lehet, hogy furcsán hangzik az én számból de kicsit sem szeretném, ha elmenne. Fontos nekem! Nem is kicsit. A szívemhez nőtt. Tényleg a legjobb barátomnak tekintem a világon. Vele úgy érzem önmagam lehet, nem kell semmit megjátszani. Nem akarom elveszíteni! Az életem része. Nagyon rég éreztem már ilyet, utoljára akkor amikor Sauli-val jártam. Bár az nem igazán végződött szépen. Annyi különbséggel, hogy nem vagyok szerelmes. De ugyan olyan fontos számomra.
Este volt mire haza értem. Beszélni akartam Jessivel de már aludt. Gondoltam nem keltem fel, majd másnap.
Direkt beállítottam az ébresztőt, hogy tudjak vele beszélni a dologról. De persze, hogy most nem jelzett az ébresztőm. Totál elaludtam.
Sietve, mint a villám összekapkodtam magam és tűztem a kórházba. Remélem odaérek! Padlóig nyomtam a gázt, még a piroson is átmentem. De nem érdekel leszarom! Kb 15 perc alatt a kórházhoz értem. A recepción megkérdeztem hol van most Jessi. Nem akarták megmondani, de a meggyőzőkém eléggé hatásos. Kapott aláírást és ígértem egy jegyet a következő koncertemre. Rohantam fel az emeletre, mert annyi eszem nem volt, hogy leiftel menjek. Ugyan mért is lenne annyi eszem? Akkor nem is én lennék. Berontottam a szobába.
- Mindenki állj! El ne kezdje doki! - megijedtek, még azt a fura bigyót is elejtette.
- Hát te!? - úgy látszik őt is megleptem, odamentem hozzá.
- Kérlek Jessika, ne vetesd el! Szeretném ha megtartanád! - könyörögtem neki, ami nem igazán rám vall.
- Jahjj Adam... Ezt már megbeszéltük.
- Tudom. De valamit nem mondtam el.
- Figyeljenek, ezt kérem beszéljék ott meg hátul! - mutatott a doki egy másik szobára - Addig had jöjjön a következő páciens.
- Rendben. Max 10 perc és visszajövök! - mondta Jess, magával húzva - Te teljesen megőrültél!? - kérdezte dühösen alig érve a másik helységbe.
- Lehet. De én akkor is szeretném ha megtartanád.
- Adam már ezt megbeszéltük. Nekem az túl fájdalmas lenne, értsd meg! - nézett elég fájdalmas tekintettel.
- Te meg azt értsd meg, hogy nekem meg az fájna, ha elveszítenélek! Nem akarom, hogy elmenj!
- Nem tehetek mást. Tudod jól, hogy miért!?
- Igen tudom. De hidd el, ha megpróbálnál csak barátként tekinteni rám akkor idő múlva elmúlna a szerelmed.
- Akkor nem ismersz engem ha ezt állítod. Nálam az ilyesmi nem múlik el.
- Hidd el elmúlna. De ha meg sem próbálod! De visszatérve a dologra, azért jöttem, hogy elmondjak valamit.
- Mi lenne az?
- Huh... Rendben. Nos sokat gondolkodtam ebben a két napban, és rájöttem arra, hogy fontos vagy nekem. Túlságosan is! Nem akarlak elveszíteni! Tudom, hogy ez most írtó buzisan fog hangzani, de az életem része vagy és nem szeretném, ha kilépnél belőle. Nem akarom, hogy elmenj és azt sem, hogy ezt a gyereket eldobd! Ha adnál egy esélyt, csak egyetlen egyet! Bebizonyítanám, hogy én is jó apa tudnék lenni, ha engeded. - láttam eléggé meglepte amit mondtam, ezért hagytam had gondolja át amik most elhangzottak.
- Adam, én... nem is tudom mit mondjak erre... Nem erre számítottam. - szólalt meg kis idő után.
- Tudom. Csupa meglepetés vagyok. - próbáltam oldani a feszültséget - De viccet félre téve. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes. Ezt soha nem is állítottam. Azt sem, hogy valaha tudnálak úgy szeretni, ahogy azt te szeretnéd.
- Igen. Ezért...
- Sshhh! - fogtam be a száját egy ujjal - De! Viszont úgy szeretlek, ahogy én tudlak! Mint mondtam is, nagyon fontos vagy nekem, nem akarlak elveszíteni téged! Szeretném ha ezt a gyereket együtt nevelnénk fel, mint egy fura de boldog család. Tudom, fura ezt a család szót tőlem hallani, de úgy érzem készen állok rá és maximálisan odatenném magam.
- Adam. Én... nem is tudom mit mondjak... - nézett tehetetlenül - Szeretném én is ha tudnánk család lenni, de ha nem sikerül?
- Az akkor a mi hibánk lesz. De tenni kell azért, hogy minden rendben menjen. Nos, akkor? Mi legyen? Velem maradsz? - reméltem, hogy igent mond.
- Huh, hát... Nem tudom...
- Nos, hölgyem! Sikerült megbeszélni a dolgokat? - jött be az orvos - Kezdődhet a beavatkozás?
- Öm... Köszönöm a türelmet doktor úr, de nem lesz szükség rá. Mégis csak megtartom. - ránéztem és annyira megörültem, hogy felkaptam és megpördültem vele.
- Köszönöm Jessi! Úgy imádlak! - letettem - Mármint, tudod hogy értem?
- Persze nem vagyok idióta! Na gyere menjünk haza!
- Ez remek ötlet.
Elköszöntünk az orvostól. Fogtam a bőröndjeit és lementünk a kocsihoz. Bepakoltam, beszálltunk és úton is voltunk haza felé. Otthon Jessi már a nagy házban lakott, nem a vendégben. Persze nem akart velem egy szobában lenni, mondjuk ezt meg is értem. Nem akartam mégjobban megfájdítani a szívét. Berendeztük a lenti szobát és folytattuk tovább a mi kis fura életünket.
Időközben, hogy ne legyen sajtó botrány nyilvánosságra hoztuk, hogy lesz egy közös gyerekünk. Persze azt is világosan leírtam, hogy ugyan úgy csak legjobb barátok vagyunk, nincs semmi vita köztünk. Csupán csak bevállaltunk egy babát. Hát naná, hogy rengetegen félre értették. Azt hitték, hogy villám csapásra megváltoztam és heteró lettem. Így sok interjút adtam. Elmondtam mindent. Hogy fontos nekem Jessika, hogy az életem része, de nem vagyunk egy pár. Stb stb. Kellett egy kis idő, hogy az emberek megértsék és elfogadják a helyzetet. De idővel megértették és nem „szekáltak" különféle marhaságokkal. Néha osztottunk meg képeket, aminek örültek a rajongóim. Persze annak is, hogy apa leszek. Mondjuk annak én is. Minél közelebb volt az idő, annál jobban örültem és izgultam. Vajon így érzi magát egy leendő apa? Azt nem mondom, hogy normális, mert annak nem mondanám magam.
Remélem remekelni fogok majd! Az aggodalom nőtt bennem.
Telt az idő. Már az utolsó hónapban jártunk. Viccesek voltak az elmúlt hónapok. Főleg amikor Jess kívánós lett. Annyi mindent vettem neki, de mire haza értem nem az kellett. Folyton megszivatott. De úgy tűnt, hogy eltudta fogadni a helyzetünket. Már nem volt olyan feszélyezett, nem aggódott azon, hogy mi lesz ha! Lenyugodott és az a nagy szerelem is elmúlt. Szerencsére! Végre tud csak barátként tekinteni rám. Örülök, mert rossz érzés volt látni, hogy fájdalmat okozok neki. De az idő mindent megoldott.
Az emberek is teljesen elfogadtak minket és nagyon örültek a helyzetnek.
Épp a tv-t néztük. Valami ratyi film ment benne, de ő azt mindenképp megakarta nézni. Hát üsse kő.
- Adam! Ha megkérhetlek, hoznál nekem egy pohár narancslevet?
- Persze. Már is jövök! - kimentem a konyhába és töltöttem neki egy pohárral - Tessék!
- Köszönöm! - érte nyúlt de nem vette el, összerezzent.
- Mi az? Még se kell? Akkor mit hozzak?
- Asszem egy mentőt. - fogta a hasát.
- Mentőt? Minek? - hirtelen nem esett le mire érti, tiszta idióta vagyok bakker.
- Na szerinted? Jön a gyerek csak azért.
- Ja. Ja, mi? Most? Már is hívom őket!
Rohantam a telómért. Gyorsan hívtam a mentőket, de alig bírtam kimakogni, hogy hova és miért kell jönniük. De végül csak sikerült. Bevitték. Én utánna mentem kocsival, vittem az előkészített cuccokat. Bent leültettek a váróba. Megbeszéltük előre, hogy én nem megyek be a szülőszobára mert tuti elájulnék. Bent volt már több mint fél órája. Addig, hogy az izgalmam csökkentsem, kiposztoltam mindenhova, hogy érkezik a gyerekem. Azt nem tudtam milyen nemű lesz, mert Jessika nem árulta el. A kis szemtelen! Szinte pillanatok alatt jöttek a kommentek, hogy kitartás és jó kívánságok, valaki gratulált is.
Kis idő után láttam, hogy jön az orvos. Tudtam, megszületett a baba. 2016. Március 12-én.
- Maga az apuka?
- Igen doktor úr. Hogy van Jessika?
- Jól van a mama is és baba is. Egészséges kis lánya született. Gratulálok önnek! - kezet fogtunk.
- Köszönöm szépen! Bemehetek?
- Persze! De ne sokáig! Pihennie kell a hölgynek!
- Rendben. Nem leszek sokáig.
Bementem. Ott feküdt az ágyon az én Jessikám és a pici kis lányunk. Halkan odamentem és leültem a székre.
- Szia! - köszönt fáradtan.
- Szia! - visszaköszöntem mosolyogva - Nagyon ügyes voltál! Szép nagyon ez a kis lány. Tisztára rád hasonlít! Rám kicsit sem! - kicsit megsértődtem.
- De bolond vagy! Ugyanaz mint te! A szeme, az álla mindene. Le sem tagadhatnád!
- Aha igaz! Tiszta én! - nevettem el magam.
- Vegye át a kis lányát Adam Lambert úr! - mekkora már, még ilyenkor is képes viccelődni.
Én átvettem őt. Bár rettegtem, hogy le ne ejtsem. De van némi tapasztalatom. Az unoka öcsémmel azért eltöltöttem némi időt. Igaz az nem ugyanaz.
Ringattam őt. Néztem a pici arcát, olyan nyugodt, békés volt. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha apuka lesz belőlem. Mondjuk más sem nagyon. Most pedig tessék! Itt vagyok, állok mint egy idióta és a lányomat tartom a kezemben. El sem hiszem! Ilyen boldog sosem voltam. Még akkor sem, amikor bejutottam az American Idol döntőjébe vagy amikor a Queen frontembere lettem. Pedig azért az nagy dolog volt!
- Milyen jól áll a kezedben basszus! - mondta kötekedve.
- Igaz? Tudom. Amúgy mi a neve?
- Emily Lambert.
- Milyen szép név. Akárcsak a hordozója.
Elvoltam még ott egy darabig. Csináltam kb tíz millió fotót, aztán az orvos kizavart, hogy az anyukának pihennie kell. Hazamentem és örömömben kiposztoltam mindenhova, hogy apuka lettem. Persze nem azért, hogy irigykedjenek, vagy jöjjenek a like-ok csak annyira boldog voltam. Sok gratulációt és jó kívánságot kaptunk. Rettentően hálás voltam a rajongóimnak és annak is aki nem az. Itthon már minden elő volt készítve. Szoba, baba ágy, játékok, ruhák stb. Már csak a lakócska hiányzott.
Két nap múlva jöhettek is haza. Az interjúm után rohantam is értük. Mire odaértem már Jessika és Emily útra készen àlltak. Beszálltunk a kocsiba és hazamentünk. Otthon a gyerek szobába érve megálltunk egy pillanatra.
- Ugye tudod, hogy mostantól minden más lesz és sokkal nehezebb?
- Igen tudom. De erre gyakoroltam 9 hónapig. Gyakoroltam az éjszakázást is! - mondtam büszkén.
- Óh hogy te milyen figyelmes vagy! - nevetett.
- Igyekszem! Na gyere csináljuk meg az első közös képünket.
Összeálltunk és meglett az első családi fotó. Jess lefektette Emily-t és elment ebédet csinálni hiába mondtam, hogy nem kell. Őt nem lehet lelőni. Addig én kiposztoltam a képet, „furi család" címmel. Sokaknak tetszett, megdícsérték Emily-t, hogy milyen gyönyörű lányka. Egyet értettem velük. Leültem és csak néztem őt. Fogtam a pici kezét és tudtam, hogy innentől kezdődik csak az igazi kaland és harc az életben. De nem bánom! Jöjjön aminek jönnie kell!