18. rész

Lesokkolva mentem haza, fogalmam se volt mi lesz. Adam este ért haza. El volt havazva a sok interjúval és tv-s szerepléssel. Egyre népszerűbb lett az új albuma. Összedobtam egy kis vacsit neki, hát ha eszik.
Voltam magamnak a konyhában, ültem és gondolkodtam mi legyen. Kijött hozzám.
- Csáó! Mizu? Na voltál dokinál?
- Igen voltam. Mesélj milyen napod volt?
- Nagyszerű. Adtam pár interjút és osztogattam aláírásokat is. De ne tereld a témát! Mit mondtak az orvosnál?
- Semmit. Nem vagyok beteg. Nyugi nem patkolok el. - próbáltam viccelődni, de nem jött össze.
- Jajj de hülye vagy bazdki! Ne beszélj így!
- Nyugi már csak vicceltem!
- Egyáltalán nem volt vicces! Meséld már el, hogy mit mondtak! Miért vagy rosszul napok óta?
Gondolkodtam mit mondjak, elmondjam-e? De jobbnak láttam ha nem tudja.
- Csak a sok stressz. A verseny miatt meg Carl akciója is közre játszott, és most jött ki egyszerre. De pár nap nyugi és jól leszek.
- Akkor jó. - sóhajtott egyet, mintha megkönnyebbült volna - Örülök neki. De akkor szigorúan tartsd be a doki utasításait és ne csinálj semmit egy pár napig! Vili?
- Értettem parancsnok úr! - tisztelegtem mint a katonák.
- Gyere nézzünk valamit a tv-ben.
Feltápászkodtam az asztaltól és leheveredtünk a kanapéra. Na ugyan mit néztünk? Hát Adam talált sorozatát. Valami kóreai vámpíros film. De tetszett, jól megcsinálták. Mindig is oda voltam a kóreai filmekért. Régebben néztem a Korona hercegét. Na az nagyon bejött. Mivel rengeteg epizódott nem látott most akarta bepótolni a hiányt. Felvette az összed eddigi részt. Bár fura volt így nézni, hogy a felét nem is láttam. Nem tudom pontosan miről szól, de az tuti, hogy egy áltag lányról és valamilyen szuper képességű srácról aki a gonosz vámpírokat vadássza. Elég drámai de ők már csak ilyenek.
Ahogy néztük elálmosodtam és a vállára dőltem. Nem akartam, de annyira nehéznek éreztem magam, hogy csak dőltem mint fa az erdőben. Furcsa de nem bánta. Még át is karolt hagyta, hogy rajta aludjak. Másnap arra keltem, hogy a nap a szemembe süt. Örültem, végre nem voltam rosszul. Csináltam egy jó kis forró csokit magamnak. Amint iszogattam Adam is felkelt.
- Mi ez a jó illat? - vánszorgott ki a konyhába.
- Forró csoki. Kérsz?
- Aha! - fogta és kivette a kezemből, majd beleivott.
- Úgy gondoltam, hogy csinálok neked.
- Nekem ez is jó! - kinyújtotta a nyelvét és még egyet belekortyolt.
- De vicces kedvedben vagy ma reggel! - közben készítettem magamnak egy új adagot ha már az enyémet megitta - Mi történt veled?
- Semmi. Csak jó a kedvem.
- Na és mi a mai program?
- Fotózásra megyek aztán szerintem elugrok vásárolni. Nincs kedved jönni?
- Nem kössz kihagyom. Inkább elkezdek új állás után nézni.
- Nem bántad meg, hogy felmondtál?
- Nem! Képtelen lettem volna egy épületben dolgozni Carl-al.
- Ezt megértem. Na akkor lépek készülődni. Délután tali! Puszika!
Felpattant és elviharzott. Hamar elkészült és le is lépett. Én gondoltam elmegyek kicsit sétálni, úgy is szép nyári idő van. A közeli parkba mentem. Szép kis hely volt, nem túl nyüzsis, nyugodt, békés. Igaz csak pár méterre volt a város, az út még is olyan, mintha több ezer kilométerre lennék mindentől. Leültem egy padra, bekapcsoltam a zenelejátszómat és hagytam had járjon át a zene. Közben néztem az arra járó embereket. Olyan mások voltak, különböztek. Volt ott futó, sétáló, ülő vagy épp piknikező ember. Van aki egyedül volt, valaki párban és néhány kisebb csapat. Nem messze tőlem egy anyuka állt a babakocsija mellett, kezében a babát altatta. Elgondolkodtam. Vajon én is ilyen lennék? Aztán a távolba nézett és intett egy férfinak. Gondolom a férje lehet. Odament hozzá megpuszilta aztán átvette a gyereket. Ráhibáztam! Aztán boldogan, beszélgetve mentek el. Gondolom haza.
Nem! Én nem lenném ilyen! Ugyanis nekem nem lenne aki jönne és integethetnék. Nem lenne aki mindennap puszit adna nekem és a babámnak. Egyedül lennék, egyedül állnék a faalatt a babakocsival. Ugyan is Adam nem szeret! Legalább is nem úgy. Persze ezzel nincs semmi baj, nem tehet arról ami. Mégis rosszul esik. Pedig kis koromban hányszor elképzeltem, hogy egyszer megismerkedek vele és olyan jó barátja leszek, hogy sikerül még akaratlanul is megváltoztatnom. Akkor gyerek fejjel még ezt gondoltam. De ma már nem! Mondjuk nem is szeretném, hogy megváltozzon! Nem is ugyanaz lenne! Én így szeretem ahogy van, a hibáival együtt. Bár az is igaz, hogy néha önző módon azt kívánom, hogy bárcsak megváltozna és viszonozná az érzéseim! Tudom jól, hogy ez sosem válik valóra, de néha jó reménykedni.
Akaratlanul is hozzá értem a hasamhoz. Rájöttem, hogy nem tehetem meg, hogy megtartom ezt a gyereket. Nem tehetem meg vele, hogy apa nélkül nőljön fel! Azt sem akartam, hogy emiatt szenvedjek én is, Adam is és a gyerek is. Hiszen úgy is akarnám, hogy velem legyen és segítsen nevelni, hogy legyünk egy család. De sosem leszünk azok. El kell vetetnem!
Csak én lehetek ilyen szerencsétlen, hogy egy meleg pasitól esek teherbe, ráadásul akibe reménytelenül beleszerettem! Komolyan ha magam előtt állnék akkorát behúznék saját magamnak, hogy elrepülnék egyenesen kínáig. Egy lúzernek éreztem magam! Az is vagyok! Komolyan ez rosszabb érzés, mintha kurva lennék. Legalább tudnám, hogy ott minden érzelem mentes, a védekezés alap, (vagy is nálam az lenne) és úgy is csak heterók keresnének meg. Ráadásként még pénzt is keresnék vele.
Most eléggé kiborultam. Lehet csak a terhesség miatt fújom fel ennyire, hallottam, hogy ilyenkor a nők érzékenyebbek. Közben a zene átváltott Bosson-tól az I believe-re. Ez a dal pedig arról szól, hogy az énekes hisz abban, hogy az igaz szerelmével egymásra találnak és a két szívből egy lesz. Annyira magával ragadott a zene, hogy elmorzsoltam 1-2 könnycseppet. Inkább fogtam magam és haza mentem. Ledőltem egy kicsit pihenni. Arra keltem, hogy valaki ráncigat.
- Hahó! Ébresztő álomszuszék! - rángatta a vállam.
- Jajj... Mivan Adam!? Aludnék!
- Hova alszol még csajszi? Csak fél hét van! Gyere nézd meg mit hoztam neked! - húzott magával.
- Na mit hozott a nagy énekes úr!?
- Meglátod. Gyere!
Kicipelt a nappaliba és leültetett a kanapéra. A kezembe nyomott egy szatyrot.
- Ez micsoda?
- Nézd meg! - mondta izgatottan, ebből gondoltam, hogy nagy dolog lehet, hát kinyitottam.
- Ez most komoly!? - csak bólogatott.
Nagyon meglepődtem azon amit hozott. A szakács könyvem borítója volt az. Igaz még nincs kész csak kb negyedig, de ő megcsináltatta a borítót. Egy régebbi kép volt rajta, még a versenyről. Mikor az egyik epizódnál meglátogatott és hülyeségből lefotóztuk magunkat a díjjal. Épp egy szépséges tanya féleségen voltunk egy csapat versenyen. Akkor készültek a képek. A háttér is szép volt. Annyira meghatódtam az ajándéktól, hogy a nyakába ugrottam.
- Óhh Adam, köszönöm! Nagyon tetszik!
- Klassz hogy ennyire örülsz de megfolytani nem kéne! - kopogtatta meg a hátam.
- Jajj bocsika! Nem akartam! - szálltam le róla.
- Semmi gond. De minden rendben van? Olyan fura vagy!
- Persze! Minden oké! Mi lenne? Csak tetszik amit hoztál. Talán baj?
- Nem dehogy! Nem mondtam ilyet. Csak még sosem reagáltál így semmire. Pedig amikor karácsonyra kaptál tőlem egy új telót annak is örültél. De nem így.
- Hát most így örülök. Ha nem tetszik nem kell nekem ajándékokat hozni! - vágtam hozzá idegesen.
Kirohantam az én házamba. Még az ajtót is becsaptam. Nem tudom mi ütött belém, dühömben elkezdtem sírni mint egy óvodás. Ezt sűrgősen abba kell hagynom! Ha így folytatom még Adam is rájön a végén, hogy mi folyik itt! Döntöttem. Holnap kérek időpontot és elmegyek, elvetetem ezt a gyereket.
Reggel amint felkeltem az volt az első dolgom, hogy telefonáltam a dokinak. Mivel ők már 7-től dolgoznak, biztos bent van. Csörgettem.
- Halló!? Jóreggelt! Dr. Carter-el beszélek?
- Igen. Jó reggelt! Miben segíthetek?
- Elnézést a zavarásért doktor úr! Jessika Thomson vagyok és szeretnék önhöz egy időpontot kérni!
- Milyen ügyben ha kérdezhetem?
- Egy abortuszt szeretnék csináltatni.
- Rendben pénteken jöjjön be reggel, és önnel kezdek.
- Köszönöm szépen doktor úr. Ott leszek 7-re. Viszont hallásra! - letettem.
Ekkor egy hatalmas csattanást hallottam a hátam mögül. Megfordultam és Adam állt az ajtóban, a bögre a kezéből pedig a padlón landolt. Ebből rájöttem, hogy az egész beszélgetést végig hallgatta. Az arcára kiült mit gondolt most. Dühös volt.
- Te terhes vagy!? - kérdezte dühösen.
- Igen... - válaszoltam félve.
- Na és mikor akartad ezt elmondani? Azután, hogy elvetetted a gyereket? Vagy meg sem akartad mondani!?
- De én elakartam mondani csak...
- Csak mi? Nem gondolod, hogy azért ebbe nekem is lenne némi beleszólásom!? - kiabált
- Nem nincs! - válaszoltam bátran.
- Nincs? Hiszen én vagyok az apja!
- Az lehet! De azt nem te döntöd el, hogy megtartom vagy sem! Hiszen nekem kéne küszködni vele nem neked! Te mit tennél? Vennél neki dolgokat? Nem ebből áll egy apa dolga!
- Tudom jól, hogy mi egy apa dolga! Hiszen nekem is van apám és attól mert meleg vagyok, tudom hogy kell felnevelni egy gyereket.
- Épp ez a baj! Ne haragudj meg nem megsérteni akarlak, de pont emiatt nem tartom meg. Mert meleg vagy!
- Mi köze ennek bármihez?
- Az, hogy soha sem tudnánk normális család lenni. Lehet szeretnéd ezt a gyereket, de engem nem, és ezt ő is érezné. Folyton azt kérdezgetné, hogy „anya apa mért van mindig fiúkkal, mért nincs itthon, mért nem szeret téged?" Nekem ez pedig nem kell! Sajnálom Adam de nem tarthatom meg, mindkettőnk érdekében!
- Szóval akkor mindent eldöntöttél. Értem. Csak mert meleg vagyok, nincs jogom az apaságra! Hát kössz! - elindult kifelé, de aztán visszafordult - Azt hiszed nekem ez könnyű!?
- Mi!?
- Az, hogy ilyen vagyok! Már mondtam neked, hogy szeretnélek szeretni.
- De nem tudsz!
- Nem tehetek róla! Azt hiszed, hogy nem szerettem volna fél életemben megváltozni!? Olyan lenni mint mindenki más? Hát de! Nagyon is! De nem ment. Nem könnyű ilyennek lenni. Az emberek lenéznek, elítélnek minket. Mintha valamilyen szörnyszülöttek lennénk! Azt hiszed olyan kellemes ez!? - kiabált végig.
- Tudom, hogy milyenek az emberek! De én sosem kértem, hogy változz meg és nem akarlak megváltoztatni!
- Nem. De azt viszont nem akarod, hogy apa legyek! Na és miért? Mert nem vagyok szerelmes beléd! Te sem vagy különb, mint ők! - szíven ütött amit mondott, de talán igaza volt.
- Sajnálom! Lehet önzőnek tartasz, de nem bírnám ki érzelmileg ezt. Túlságosan szeretlek ahhoz! - már bevallottam mindent, ugyan mindegy már hogy tudja e vagy sem.
- Mi!? - lepődött meg - Jól hallottam? Te szeretsz engem?
- Igen. Elég régóta, csak nem mondtam el. Féltem, hogy rámegy a barátságunk. De már mindegy. Már mindennek vége. Semmi sem lesz olyan, mint rég.
- Hogy érted ezt?
- Maradok péntekig, amíg elmegyek az orvoshoz, aztán haza megyek.
- De hisz itthon vagy.
- Nem itt te vagy itthon, én csak egy vendég vagyok. Haza megyek a szülővárosomba, Angliába. Tudom, hogy a barátságnak itt vége szakad, kár is szót pazarolni rá. Tudtam előre, hogy ez lesz. Be is pakoltam már. Csak két napig kell megtűrnöd, aztán lelépek.
- De Jessi... én...
- Ne! Ne szavatkozz! Szánalomból pedig ne akarj itt tartani! Tudom, hogy ezzel megsebezlek, hogy a beleegyezésed nélkül vetetem el a babát, de azt be kell látnod, hogy túlságosan szeretlek ahhoz, hogy megjátszam magam, hogy minden rendben és úgy neveljünk egy gyereket, hogy te is mással vagy és én is. Ezt így nem lehet!
- Rendben. Ahogy gondolod. Nem állok az utadba.
Megfordult és elviharzott. Tudtam, hogy ez lesz. De nem gondoltam, hogy ilyen hamar. Nem gondoltam, hogy hallani fogja a telefon beszélgetést. Persze elmondtam volna neki, idővel. Ha túl vagyok az abortuszon és eltelt egy kis idő. Így viszont rosszabb. Ezerszer! Persze van igaza, nem is kevésben! De be kell látnia azt is amit én mondtam. Én képtelen lennék felnevelni vele egy gyereket és mindent csak megjátszani. Ráadásul ott a sajtó is. Szétszedték volna őt, engem is és a gyereket is. Fel sem tudott volna nőni nyugodtan. Mindig zaklatta volna valaki. Jobb ez így! Még ha egy életre is megutált. Legalább elmondhatom azt, hogy Adam Lambert valaha a legjobb barátom volt és sok szép időt töltöttünk együtt. Vannak emlékeim, képeim, videók amik örökre megmaradnak.
Az éjszakát sírással töltöttem. A percet sem aludtam. Másnap hullaként kóvályogtam a szobámban, vagyis a volt szobámban. Próbáltam pihenni de nem ment. Eltelt hamar és már péntek volt. Azóta nem is beszéltünk Adam-el. Próbáltam elkerülni, hogy ne legyen újabb veszekedés. De általában nem volt itthon vagy alig jött le a szobájából.
Fogtam a bőröndjeim és elindultam a kórházba. Elakartam búcsúzni, de aludt nema akartam felkelteni.
Jobb ez így.
Odaérve már várt az orvos. Elmagyarázott mindent, hogy miként fog zajlani ez a kis műtét. Próbált lebeszélni arról, hogy elvetessem mert ez jó dolog stb, de hajthatatlan voltam. Így adott egy ruhát, hogy öltözzek át abba. Úgy is tettem. Aztán a nővérke bekísért a műtőbe. Míg az orvos távol volt elbúcsúztam a babától. A telómban néztem egy közös képet Ad-el. Volt egy kedvencem, azon vigyorogtunk mint az őrültek. Ezt akkor csináltuk amikor állandó szerződést kaptam az étteremben. Milyen boldog voltam még ott. Nem volt semmi bonyodalom. Volt egy klassz állásom, egy pasim és egy jó barátom. Na és most mi van!? Semmi! Nincs semmim és senkim. Ráadásul most készülök megölni életem szerelme gyerekét. Gonosz egy ember vagyok! De nem baj, a pokolban legalább elő van készítve nekem egy hely. Alig várom, hogy mehessek.
Gondolkozásomból az ajtó nyílás hozott vissza. Az orvos érkezett meg, végre. Szeretnék már ezen túl lenni.
- Készen áll Miss Thomson? - nézett rám.
- Igen doki. Csinálja!
- Rendben. Akkor kezdem.
Hátra tettem a fejem és hagytam had történjene a dolgok. Mély levegőt vettem. Nem akartam, hogy elsírjam magam. Ciki lett volna az orvos előtt! Mikor épp neki állt volna, egy hangos csattanással nyílt ki az ajtó, és egy alak rontott be rajta.
- Mindenki, megállj! El ne kezdje doki!
Mindenki megijedt, én is. Az orvosnak a kezéből még az a valami is kiesett. Az ajtó felé néztem és amint felismertem ki az, elállt még a lélegzetem is!
- Hát te!?