18. rész - Az újra látás

LORELEI SZEMSZÖGE:

Iszonyatos érzés volt megtudni az igazat! Ráadásul nem is Adam mondta el, hanem a felesége. Ha nem találkozunk az nap délután, akkor soha sem tudom meg. De nem értem, hogy tudta ezt eltitkolni előttem? Ennyire nem számítottam neki semmit? Így játszott velem csak és még észre sem vettem! Szánalmas vagyok! Komolyan mondom, legszívesebben leköpném magam!
Annyira szíven vágott ez az egész, hogy az nap csak sírni tudtam. A héten nem is mentem suliba, képtelen lettem volna rá. Szerencsére jófej a nagybátyám és megértett. Igaz, nem mondtam el neki semmit, csak látta rajtam, hogy nagyon magam alatt vagyok. Azóta már több nap is eltelt, de olyan, mintha most történne újra. Itt van minden egyes részlet a szemem előtt! Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből.
A barátaim próbáltak meglátogatni, jobb kedvre deríteni, de esély se volt rá. Így inkább nem is beszéltem velük. Egyedül Tori, aki nem adta fel a próbálkozást, így nagy vonalakban elmondtam hogy szakítottunk Adam-el. De a miérteket nem mondtam el, túl fájó lenne még.
Egész héten szinte ki se mozdultam az ágyból. Csak feküdtem és sorozatokat néztem. Élni sincs kedvem! Épp most is egy sorozat végénél járok a Love in time, utolsó részeit nézem. Ez egy romantikus dráma sorozat. Én is hülye vagyok, pont ilyenkor nézek olyan sorozatokat. Ekkor egy hatalmas csattanással csapódik ki az ajtó. Odanézek, bátyám áll ott mérgesen. Vajon mi lelhette?
- Na most már ebből elég legyen! - elvette a laptopot és a chipses zacskókat a földre dobta.
- Mi van veled James? - nem értettem miért csinálja.
- Velem mi van? Inkább veled mi van Lorelei!? Nézz már magadra! Hagyd ezt abba! Fejezd be végre ezt a kurva önsajnálatot! Nem érsz el vele az ég világon semmit!
- De James, én...
- Hallgass! Most én beszélek!
- Bocsánat! - lesütöttem a szemeim, jobbnak láttam nem megszólalni.
- Figyelj! Adam elment? El! Nagy ügy. Majd jön más. De azzal nem fog se visszajönni se rendbe jönni a dolgok, ha itt nyafogsz és sajnáltatod magad! Az isten szerelmére Lori, felnőtt nő vagy még is úgy viselkedsz, mint egy óvodás akitől elvették a cukorkáját! Nőlj fel! Nem ő volt az első férfi aki összetörte a szíved és nem ő az utolsó! Lesznek még az életben hatalmas pofonok és csalódások! Akkor mindig ezt fogod csinálni? Ülsz napokig a szobádban és gyerekes módon elmerülsz az önsajnálatban!? Azzal nem oldasz meg semmit és ezt te is tudod! Úgy, hogy azonnal kelj ki az ágyból rakj végre rendet és szedd rendbe magad! Ja és gondolkozz el azon amit mondtam neked! Ha végeztél vár a vacsora!
Miután leordított kiment. Egy szót sem tudtam szólni! Szó szerint lesokkolt amit tett. Soha nem láttam még ennyire dühösnek és így kikelni magából. Csak álltam a szoba közepén, mint egy szobor és... ennyi. Erre nem tudok mit mondani.
A nagy sokkban neki álltam takarítani. Új ágyneműt is húztam és elindítottam egy mosást is. Mikor végeztem lementem vacsorázni. James már az asztalnál ült, ahol nekem is meg volt terítve. Leültem.
- Hallom megy a mosógép. - utalt a zúgó tárgyra a fürdőben.
- Igen. Gondoltam kimosom a ruháim meg az ágyneműt.
- Örülök, hogy megjött az eszed. - közben evett, csak mosolyogtam - Ugye tudod, hogy holnapután menned kell suliba?
- Igen, tudom. - bólintottam.
- Rendben. Akkor együnk.
Így is tettünk. Másnap a bátyusom gondolt egyet és elvitt egy barátjához. Akiről kiderült, hogy fodrász. Elmondása szerint azért jöttünk ide, mert ilyen események után a lányok szeretnek változtatni magukon. Ez nem mindig igaz, de most jól jött. Új frizurát csináltattam magamnak. A derékig érő hajamat most hátközépig vágattam és csináltattam bele lila és kék tincseket. A feketén igazán jól mutatnak ezek a színek. Igaz bár sötét mind, még is különböző! Jól esett ez a kis változtatás. Úgy éreztem, mintha kicsit más ember lennék. A nap további része egész jól telt. Voltunk színházban, megnéztünk szabadtéri zenészeket és beültünk ebédelni is az éttermébe. Este volt mire haza értünk. Lezuhanyoztam majd elpakoltam a könyveim az órák szerint. Bár mikor a matek könyvért nyúltam, kicsit összeszorult a szívem. De elűztem a rossz, bántó gondolatokat. Aztán megnéztem mindent bepótoltam-e, nehogy emiatt legyen rossz jegyem, majd aludni mentem.
Másnap újra a suli kapuja előtt álltam. Kicsit furcsa érzés itt lenni. Vettem egy nagy levegőt és bementem rajta. A barátaim a szokásos helyen gyülekeztek. Amikor megláttak engem azonnal lerohantak. Tori és a lányok a nyakmba ugrottak össze is estünk. A fiúk húztak fel minket.
- Istenem annyira jó újra itt látni téged! - ölelt meg újra Tori.
- Nekem is jó látni titeket. Bocs, hogy egy ideig elérhetetlen voltam, de egy rossz időszakon mentem keresztül.
- Semmi baj megértjük. - fogta meg a vállam bíztatóan, Zac.
- Azta csajszi! Mi ez az új hajkorona? - forgatott meg a tengelyem körül.
- Csak egy kicsit újítottam Mark. Mért annyira rossz lett?
- Dehogy! Tök klassz! Ezek a színek, lila meg kék, vadítóak! - hadonászott össze-vissza.
- De bolond vagy! - löktem meg egy kicsit.
- Tudom. Hisz ezért szerettek annyira. - nevetett, mi is vele.
Olyan jó volt újra nevetni. Mintha újjá születtem volna. Ezért imádom annyira a barátaim. Elindultunk órára. Tori elment az igazgatóiba valami papírt kellett leadnia. Addig én haladtam tovább a folyosón, amikor egy kéz félre húzott.
- Jesszus Zac! A frászt hoztad rám! - ütöttem vállon.
- Bocsi Lori. Csak beszélni akartam veled.
- Akkor mondd!
- Csak szeretném ha tudnád, hogy rám mindig számíthatsz! Tudod, a barátod vagyok!? Ha bármi gondod van nekem elmondhatod éa kibeszéljük. Tudom, fura hogy egy fiú szeret lelkizni, de én más vagyok mint a többiek, velem tudsz bármiről dumálni, komolyan.
- Kössz Zac ez rendes tőled. Ha lesz ilyen, majd kereslek.
- Rendben. Engem bármikor megtalálsz! - megölelt, majd elment.
Ez fura volt! Sose láttam még ilyennek ezt a srácot. Vajon mi lelhette? Ezen csodálkozva mentem fel a terembe, ahol a legtöbben már bent voltak. Mikor beléptem minden tekintet rám szegeződött. Itt ennyire szokatlan az, ha valaki egy hétig nem jön suliba? Ennyire meg kell bámulni érte a másikat? Ezt sem tudtam.
A helyemre mentem és leültem. Hamar jött is a tanár és neki láttunk az angolnak. Hétfőhöz képest gyorsan telt a nap. Azt vettem észre, hogy már az utolsó órán ülök.
A tanárnő még sehol. Pedig ő nem szokott késő, sőt gyűlöli a későket! Vajon mi lehet?
A kérdésemre a választ az ajtón belépő igazgató adja meg, aki hamar a tanári asztal mellé lép és határozottan megáll.
- Na osztály! Mrs. Clarkson mától befejezte a helyettesítést az iskolánkban.
Befejezte? De hogy hogy? Hisz akkor fejezheti be, ha a tantárgyat tanító tanár visszajön. Vagy is... Na nem! Nem! Csak ezt ne!
- Ugyan is Mr. Smith visszatért közénk. Újra itt tanít nálunk!
Abban a pillanatban be is lépett az ajtón. Én pedig ott törtem össze véglegesen. Adam újra itt? De még is hogyan? Istenem ez nem lehet!
- Fogadjatok szót és folytatódjon ugyan ilyen ütemben a tanulás. Vagy még jobban. Szép napot a diákoknak! - köszöntünk és elment.
Nem hittem a szememnek! Megdörzsöltem hát ha csak álom, de nem. Ő itt van, újra ott áll az asztalnál! Nem akartam itt lenni, kicsit sem! Azt vártam mikor nyílik meg alattam a föld és süllyedek el. De nem így lett. Csak ültem ott, mint egy idióta vesztes és ismét őt hallgattam.
Ugyan olyan tempóban és rutinnal adta le az anyagot, mintha el sem ment volna. Mintha az a két hónap meg sem történt volna. De sajnos megtörtént. Amit csak én és ő tudunk. Ami megnehezíti a tanulást, a készülést. Hiszen hogy tudnék ugyanúgy figyelni az óráin? Hogy ihatnám a szavait, mint az előtt? Erre abszolút de képtelen vagyok! Lehet én vagyo a gyenge, de nem tudok úgy tenni, mintha misem történt volna! Egyszerűen nem megy!
Legszívesebben sírni tudnék. Csak ledobnám magam a padlóra és zokognék, mint egy csecsemő! De nem! Nem tehetem! Már magam miatt sem! Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy lássa mennyire szenvedek miatta! Azt már nem!
Próbálok figyelni, kiszűrni a zajokat és csak a tananyagra koncentrálni! Nehezen de megy. Csak írom és írom a szavakat, számokat. Egy szót sem szólok. Igyekszem nem ránézni, de nem mindig megy. Istenem, hogy ma is milyen jól néz ki! Kicsit sem változott! Ugyan olyan megnyerő a megjelenése, mint az elején. Csak annyi különbséggel, hogy már nem az enyém! Ekkor belém hasít az érzés, hogy igazából soha sem volt az enyém és nem is lesz!
Legnagyibb megkönnyebbülésemre a csengő megszakítja a horrorisztikus órát. Gyorsan pakolni kezdek. De mivel én vagyok a világ legpechesebb embere, persze hogy most borítom ki a tolltartóm. Letérdelek a földre és igyekszem minden darab tollat és ceruzát összeszedni. De egyre jobban izgulok és lever a víz. Remegek! Kiesnek a kezemből a dolgok. Szinte már a sírás kerülget. Becsukom a szemem és veszek néhány mély lélegzetet. Mikor kinyitom egy arc tűnik fel előttem. Rettentően megijedek és hátra esek, pont az asztalnak. Amibe alaposan belevertem a fejemet. A szédülettől hirtelen fel sem tudtam állni. Adam ott áll, vagy is félig ül félig hajol előttem. A kezét nyújtsa, de nem fogom meg. Inkább a székbe kapaszkodom és felállok. A táskámért nyúlok, de elém áll. Próbálom kerülgetni, hárítani de nem ereszt.
- Lori, kérlek!
- A táskám! Had vegyem el! - nyúlok érte, de elkapja a kezem, magához ránt és szorosan átkarol.
- Engedj el! Hagyj békén! - próbálok kiszabadulni, de esélyem sincs, sokkal erősebb nálam.
- Lorelei! Hallgass meg kérlek! El akarok mondani valamit!
- Nem érdekel! Nem vagyok rá kíváncsi!
- Lorelei!
- Adam. Nem! És ha most nem engedsz el sikítok és azt kiabálom, hogy meg akarsz erőszakolni!
Csak nézett rám. Mintha meglepné vagy bántaná, amit mondtam. Mért mit várt, hogy a karjaiba ugrok? Azt már nem! Elengedett. Elvettem a táskám éa elindultam kifelé. Ám az ajtóban visszafordultam.
- Ja és még valami! Most foglak utoljára tegezni, úgy hogy jól figyelj! Mostantól csak magázni foglak és betartjuk a három lépés távolságot! Megmarad köztünk a tanár-diák kapcsolat, de semmi egyéb. Se baráti, se haveri sőt még ismerős sem! Ne próbálj közeledni felém se az ócska magyarázkodásoddal zaklatni! Ha órán kell felelni, persze kimegyek felelek de ennyi! Ha nem kell ne szólíts fel csak azért, hogy beszéljünk, mert az biztos, hogy nem válaszolok! Ezt a kicsivel több, mint két hónapot valahogy még kibírjuk aztán jönnek a vizsgák és elválnak útjaink örökre. Addig maradjon ez a felállás! Viszlát tanár úr! -fogtam magam éa kimentem.
Életem legnehezebb dolgát tettem most meg, de muszáj voltam! Nem bírtam volna úgy itt lenni, hogy folyton zaklana, hogy megmagyarázza mért vert át. A miértekre nem vagyok kíváncsi! Nekem pont elég az amit tudok! Fogtam magam és most először büszkén indultam el haza! Örültem, hogy képes voltam erre, megtudtam mondani amit akartam. Sosem volt még ilyen és ez felemelő érzés!
Teltek a napok. Kezdtem már hozzászokni, hogy Adam vagy is Mr. Smith újra nálunk van. Bár még mindig nehéz volt ott lenni az óráin és szívet tépő érzés volt őt nap mint nap látni, de ki kell bírnom mindent! Igaza van James-nek, egy jelentéktelen ember miatt nem kerülhetek a padlóra. Lesz még elég ok az életben ami oda küld. Erősnek kell lennem és ezt a két hónapot valahogy ki kell bírnom!