Teltek a napok, már csak pár rövid nap volt karácsonyig. Bent megbeszéltük az ünnepi nyitva tartást is és, hogy ki mikor dolgozik. Sokan, akiknek családja volt az természetes, hogy szabadságot vett ki. Én szívesen jelentkeztem, hogy bemegyek dolgozni, hiszen nem vagyok oda ezért az ünnepért. Tudom ilyenkor sokan megkérdik, hogy „hogy a fenébe nem lehet szeretni a karácsonyt?" Nos nekem erre sok okom van, ami nem épp a legboldogabb emlékeim közé tartozik. Meg különben is, manapság már nem arról szól mint régen. Csak a pénz és a pénz. Semmi más. Ki tudja megvenni a legdrágább és leghiperszuperebb ajándékot a világon. Már semmi sem ugyanaz!
Carl is vállalta az ünnepi melózást, de szerintem csak miattam. Azóta elég sokszor, találkoztunk munkán kívül persze. Nagyon aranyos és rendes srác. Örülök, hogy összehozott minket a sors. Sok a közös is bennünk, így van miről beszélgetni és tudunk közös programokat csinálni. Egyik nap a munkahelyemre, egy nem vár ismerős tévedt be. Amikor megláttam azt hittem, hogy képzelődöm. Oda is mentem hozzá, hogy megtudjam mit keres itt.
- Szia Lora! Nahát, tényleg te vagy az? - kérdeztem meglepve.
- Oh Jessika... - láttam, hogy nem kicsit lepődött meg - Hát te? Mit keresel itt?
- Mint látod, itt dolgozom. Te mit keresel itt? Nem a hajón kéne lenned? - kérdeztem kissé szúrós hangon.
- De igen. Csak tudod.... Az az igazság, hogy felmondtam.
- Hogy hogy?
- Hosszú sztori és van egy olyan érzésem, hogy úgy sem hinnéd el. Tudom, hogy haragszol rám!
- Ugyan már! Én, haragudni? Nincs miért! Vagy várjunk csak, de van! Nagyon is van miért! Otthagytatok, egyedül!
- Tudom és nagyon sajnálom.
- Túl kevés, túl későn... - elakartam menni de megfogta a karom.
- Kérlek Jessi! Ne haragudj rám! - nézett rám bűnbánó tekintettel.
- Nem haragszom. Hiszen nézz csak meg! Van egy klassz állásom, egy klassz pasim - mutattam Carl-ra aki a konyhában tevékenykedett - és van egy nagyon jó barátom, akinél lakhatok. A hab a tortán már csak az, hogy ő nem más mint Adam.
- Igen, láttam a képeiteket. Gratula! - sütötte le szemeit.
- Köszi drágám! Van is miért gratulálnod! - kacsintottam rá, félig gúnyosan fél dühösen.
Nem vártam meg, hogy válaszoljon. Visszamentem a konyhába. Ő pedig vette a lapot, hogy nem kívánatos személy nálunk, ezért elment. Nem akartam, hogy kihasson rám, de felkavart ez a találkozás. Azt hittem, hogy soha nem látok már senkit a régi csapatból. Erre ez történik. Remélem ez nem az a rész amikor kezd minden elromlani, mint a filmekben. Próbáltam a munkára koncentrálni, de néha elég nehezen sikerült. Szerencse csak, hogy pár óra volt a végéig.
A nap végén alig vártam, hogy átöltözzek és haza tűzzek. Dühös is voltam, fáradt is, csalódott is. Nem volt kedvem senkihez.
Szokásosan Carl megvárt. Mindig így tett. Ha pedig nem egy műszakon voltunk, bekísért vagy haza vitt mielőtt ő kezdett volna.
Igazság szerint most hozzá se volt semmi energiám, de csak nem küldhettem már el. Az bunkóság lenne. Rajta kiadni a más miatt felgyülemlett dühömet. Meg amúgy is csak a buszmegállóig kísér.
- Minden rendben van? - kérdezte odaértve, mert egész úton meg se szólaltam.
- Persze, csak fáradt vagyok.
- Nem hiszem, hogy csak ennyi lenne. Az a lány mondott valamit akivel beszéltél? Utánna lettél olyan komor, hogy ő elment. Ő mondott valamit?
- Igen. Vagy is nem. Nem mondott semmit. Csak ahogy ott volt, az.. az volt a baj. Nem gondoltam volna, hogy újra látom. Ennyi... - mondtam el nagy vonalakban a dolgot.
- Értem. Te az nem az a lány akit meséltél nekem? Tudod, aki itt hagyott a barátaiddal?
- De! Pontosan ő az.
- Akkor így már értem. De mit keres itt?
- Nem tudom. Nem kérdeztem. Annyit tudok, hogy felmondott. De igazság szerint nem is érdekel, hogy mit csinál. Csak hagyjon békén.
- Megértelek. De kérlek ne idegeskedj miatta! Csak tönkre teszed magad és elromlik a napod. Gyere felvidítalak!
Széttárta a karjait én pedig odabújtam hozzá. Jól esett az ölelése. Pont jó lezárása egy ilyen stresszes nap után. Pont beérkezett a buszom. Egy búcsú csók és indultam haza.
Otthon Adam várt. Fura volt, ő ilyenkor már rég alszik. Kíváncsi voltam miért várt meg, biztos fontos. Bementem lekapoltam a cuccaim és leültem mellé. Vártam hátha elmondja mi a baja.
- Hát te? - megnyitottam a beszélgetést.
- Igen én. Mizu? - elég jó hangulatban volt, nem tudom mi lelhette.
- Hogy hogy fent vagy még? Történt valami?
- Igen! Képzeld, anyáék eljönnek az ünnepekre hozzám. Niel-ék is jönnek. - lelkes volt, bár érthető miért.
- Na ez szuper hír. Örülök! De azt hittem, hogy ti nem ünneplitek a karácsonyt, mert...
- Nem is szoktuk. - vágott a szavamba - Mi máshogy ünneplünk. De régen volt együtt a család és csak egy kis vacsorát tervezünk. Ééss... arra kérnélek meg, hoogy.. - nyújtogatta a szavait, már tudtam mit akar.
- Hány főre kell főzzek? - adtam be a derekam.
- Ez komoly? Tényleg segítenél? - csak bólintottam - Király vagy Jess! Imádlak! - ölelt meg nagy hevesen, majd szét roppantott.
- Aha én is. Adam - kopogtattam meg a hátát - most már elengedhetnél, nem kapok levegőt!
- Jaj bocsika! Csak úgy örülök! Figyelj, nem kell olyan nagy szabású hétfogásos vacsi. Csak egy finom leves, második és desszert.
- Jó. De ki mit szeret? Hogyan csináljam?
- Hát szerintem a töltött csirke jó lesz mindenkinek, meg valami finom krémes leves ami megy hozzá. De ezt rád bízom te vagy a szakács.
- Oké. Megteszem amit tudok.
- Annyira köszi Jessi! - ölelt meg ismét, de most normálisan.
- Szívesen, bármikor.
- Milyen volt a munka egyébként? Történt valami extra?
- Hát... most, hogy kérded. Képzeld ki bukkant fel az étteremben!?
- Kicsoda? - kíváncsiskodott.
- Lora.
- Az a Lora aki itthagyott téged?
- Igen ő.
- Oh.. Na és mit akart?
- Valószínűleg enni szeretett volna. Nem tudta, hogy ott dolgozom. Amikor odamentem eléggé meglepődött. De én is amikor megláttam.
- Na és mit mondott?
- Hát eleinte csak nyögdécselt, hogy meglátott aztán bocsánatot kért. De mondtam, hogy ezzel nem kicsit elkésett. Aztán elhajtottam.
- Megviselt ugye? - kérdezte pár perc csönd után.
- Egy picit. Csak nem számítottam rá, hogy még látom őt valaha.
- Ne törődj vele! - simított végig a hátamon, jól esett - Az a múlt. Engedd el! Gondolj arra, hogy most milyen jó helyed van és milyen jól alakult az életed. Ja és persze, hogy jófej és klassz barátod van! - utalt itt magára, amin elmosolyodtam, a kis egoista.
- Igazad van. Klassz az életem és te már csak hab vagy a tortán. - adtam alá a lovat, had hízzon az egója.
- Remélem mindig ilyen jóban leszünk! Nálam az nagy szó ha valakit ilyen rövid idő alatt ennyire megkedvelek. Tudom, hogy ez nehezen hihető. De így van. Ezt nem sokan tudják rólam.
- El sem hiszed, de nálam is. Főleg a múltam miatt. Amit egyszer lehet elmesélek, ha eljött az idő és ha nem untatlak vele. Nem mellesleg pedig, rajtam nem fog múlni semmit. Én attól vagyok teljes ha az életem része vagy.
- Ownn. Ez de cuki volt! - lehúzta a pittyét, mint eg kis gyerek aki csokit kér, kis aranyos.
- Igyekeztem.
Nevettünk egyett. Aztán megöleltünk egymást. Tudom, hogy elvicceljük a dolgokat, de abból minden igaz volt, amit neki mondtam. Tényleg boldog vagyok, hogy az életem része lett. Hálás vagyok, hogy barátok lettünk, szinte testvérek. Úgy érzem benne tényleg megbízhatok. A nagy ömlengős jelenetünk után elmentünk aludni. Másnap a munkahelyen megbeszéltem, hogy a szent este nekem még se lenne jó, mert megígértem Adam-nek, hogy segítek otthon a vacsorában. Azt hittem Gordon leordítja a fejem, hogy az utolsó pillanatban megváltoztatom a beosztást, de nem. Tökre rendes volt és elengedett. Talán megszállta a karácsony szelleme.
Carl-al is megbeszéltem, hogy nem leszek itt 24-én. Kedves volt, megértette. Megbeszéltük, hogy az ünnep alatt meglátogat ha lement a „nagy roham".
Gyorsan eltelt az a három nap ami az estéig volt. Csak azt vettem észre, hogy a konyhában sürgök-forgok, hogy kész legyek mindennel. Adam is próbált segíteni, jófej volt, de inkább ne tette volna. Csak láb alatt volt.
- Adam kérlek! Egy kis helyet! - löktem félre a konyha pulttól.
- Bocsika. Nem akarok útban lenni.
- Akkor menj és teríts meg addig! Az is nagy segítség lenne.
- Okés. Már is főnök asszony! - tisztelgett mint a katonák, kis vicces.
Amíg ő megterített megcsináltam a kajákat. Na most vagy ő volt iszonyat lassú vagy én hiper gyors. Passz. Lényeg, hogy sikerült zavaró tényezők nélkül megcsinálni a vacsit. Már csak a desszert volt. Gondoltam a szokásos bejglit csinálok, mézes kalácsot és csoki szuflét. Mikor a csoki szuflénél tartottam, Adam odajött kotnyeleskedni. A csokimat akarta elrabolni, de megakadályozta. Ledobtam liszttel. Ez akadt a kezembe.
- Hahh.. Ezt merted tenni!? Komolyan!? Na megálj te kis gonosz! - megfogta a porcukrot és telibe dobott vele.
- Adam!!! A cukor még kell! - poroltam le magam.
- Akkor kapsz egy kis... - nézett körül - volt egy kicsi olvasztott csoki egy tálban, azt a kezére kente és felém közeledett - finom öntetet.
- Ne Adam! Ne merd! - hátráltam.
- Mért akkor mi lesz!? - nem is válaszolhattam, mert szét kente az arcomon a csokit.
- Ó Adam, hogy a... - csúnyát akartam mondani, de inkább visszafogtam magam, nem szeretek káromkodni.
- Mondd csak! Had jöjjön ki!
- Hogy fogom ezt leszedni?
- Nyald le! Ahogy én. - közben nyalogatta le az ujjait.
- Nincs olyan hosszú nyelvem, mint neked. Nem tudom az arcomat lenyalogatni.
- Várj majd segítek. - elkezdett felém jönni.
Hirtelen nem tudtam mit akar. Meg is ijedtem. Hátráltam, de pont neki a hűtőnek így nem volt hova menekülnöm. Ő odajött és szó szerint belenyalt az arcomba. Hát abban a pillanatban nem tudtam mit is mondjak. Egyszerre volt vicces, undorító és valahogyan bizsergető érzés.
- Fúj Adam! - töröltem az arcom - Olyan undi vagy bakker. Na eredj! Had legyek kész a menüvel. - löktem félre.
- Oké oké megyek. Amúgy nagyon fincsi vagy!
Megfogtam a törtlő rongyot de hiába dobtam el nem találta el. Szerencsére épp időben fejeztem be a kajákat. A süti is időben megsült. Gyorsan elmentem lefürödni, mert Adam-nek köszönhetően tiszta ragacs voltam. Kb fél 6-ra mindennel kész lettem. Szépen felöltöztünk és vártuk a vendégeket. Akik 7-kor meg is érkeztek. Szerencsére a sütőben tartottam a vacsit, így meleg maradt. Tettem bele némi vizet egy hőálló tálba, hogy a hő miatt ne száradjon ki a csirke. Kedvesek voltak. Adam családja nagyszerű. Az anyukája csodás, az apján látni, hogy szigorú de azért kedves, az öccse pedig olyan vicces, mint a bátyja. Csak kevésbé viszi túlzásba.
Az este jól telt. A szülők boroztak, mert vettem azt is, Adam persze ezt is elfelejtette. Mi pedig pezsgőt és házi pucsot ittunk. Dícsérték a főztöm. Amitől nem győztem pirulni és zavarba jönni. De nem tagadom, jól esett.
Nem akartam megünnepelni a karácsonyt, mivel rossz emlékeim vannak ezzel kapcsolatban. De örülök, hogy így alakult. Bár nem akartam Ad-el és a családjával vacsorázni, hiszen ez még is csak egy családi ünnep és én nem tartozom a családjához. De mérgesen lehurrogott és azt mondta, hogy igen is a család része vagyok mert olyan mintha a huga lennék. A családja is egyet értett és örültek, hogy ilyen jó barátok vagyunk.
Jól esett egy ilyen szerető család körében tölteni az ünnepeket.
Hosszú évek után!
12. rész
2020-01-28
Hozzászólások (0)